Miénk a jövő

"Aki nevet, azzal együtt nevet a világ,
Aki sír, az egyedül sír"

Park Wan Chok: Old Boy- a kép felirata Oh Dae Sau szobájában

…Pár éve a ZP előtt néhány horda hímnemű egyetemistával együtt vártunk a taxira, akik vég nélkül azon sunnyogtak és füstölögtek, hogy a „négerek lenyúlják a magyar csajokat”. Megkérdeztem őket: „Te mit tettél ma este, hogy a magyar lányok olyan jól érezzék magukat a társaságodban, mint a feketék társaságában? ” A Moulin Rouge-ban ugyanezen az éjszakán egy libanoni és egy spanyol panaszkodott nekünk arról, hogy a magyar lányok túl könnyen kaphatóak, pedig  ők szeretnek „udvarolni”.

Itt Brightonban egy volt barátnőm mesélte, hogy a magyar barátnői közül sokan argentinokhoz, olaszokhoz, perzsákhoz, négerekhez léptek le.

Elmondásuk szerint azokban még van tartás és büszkeség.

Nem mondják el mindennek a barátaikat, ha tartoznak nekik 50 fonttal, és esetleg késedelembe esnek. Nincs bennük ez a túláradó fröcsögés, befordult agresszió , tehetetlen irigykedés és pesszimizmus, ami a külföldön dolgozó magyar férfiak egy részéből árad.

Meg is lehet érteni, hogy a nők oda húznak, ahol vidámság, büszkeség és könnyedség honol az érzelmi atmoszférában.

Oda húznak, ahol összetartás van.

Az evolúció is azokat támogatja, akik összetartanak. Kurt Vonnegut írta, hogy az alacsonyabb társadalmi osztályokból kikerülő fehér amerikai nők közül azért állnak le olyan sokan feketékkel és latinokkal, mert nem egy embert, hanem egy törzset választanak. Egy nagycsaládot. Tudat alatt. A törzs biztonságának ősi atavisztikus érzését. Olyan elementáris érzés ez, ami még a súlyos pénzkötegekkel és  drága ingatlanokkal alátámasztott  biztonság-érzést is felülírja.

Ahol nincs az a fajta büszkeség, ami az épp meglévőt értékeli csodálatosnak, onnan a teremtés elfordul. Ahol azt tapasztalja, hogy hiányzik a jelennel való megelégedés, ami a továbbfejlődés egyik záloga, onnan a teremtés elfordul. Ahol csak múltba fordulást, mások irigy szapulását és szűklátókörű kapzsiságot talál, onnan menekül.

Melyik ősi kultúra nem tesz egyenlőségjelet a teremtés, termékenység és a nő közé?

Persze a teremtés szeszélyes is, de egy tulajdonsága kiszámítható: mindig oda húz, ahol több optimizmust és vidámságot talál.

Szóval ezeknek a niggerező jövendő mérnököknek és egyéb szuperagyaknak azt üzenem, hogy ha azt akarják, hogy a magyar csajok őhozzájuk húzzanak, a feketék és a jamaicaiak helyett, akkor vegyenek példát  róluk. Először is húzzák ki magukat, és legyenek büszkék arra, hogy a népük túlélt párezer évet. A jamaicaiak is büszkék arra, hogy végigcsinálták az ezredéveket, Salamon királytól Marley-ig, - még ha itt-ott idealizált is a história, de ha a történelemnek inkább a hit erősítése a célja, ám legyen!  Az amerikai feketék és büszkék arra, hogy bár elszakították őket Afrikától, de ma mégis ugyanazokra ritmusokra táncolnak, ( mi több, fehér Amerika jó része arra táncol) mint őseik 400 éve a Niger partján.

 Büszkék mi is lehetünk a túlélési képességeinkre, a történelmünkre, a harcművészetünkre, zenénkre és a táncunkra. (van elég)

Ugyanabba az energiába kerül, mint niggerezni vagy cigányozni.

Mert az igazi nők kikhez húznak? (Ha még nem mosta ki az agyukat a média, és felületes barátnőik, hogy csak külföldi férj a trendi. )

Az erős büszke magyar férfiakhoz, akik a jelenben élnek és vigadnak, s a jövőre vonatkozóan szilárd terveik vannak. Azok a férfitípusok, amelyekből Budapest és Magyarország  most túltelített, nem vezetnek sehová.

Nincs jövője a múltba siránkozó vagy tehetetlenül fröcsögőknek,

sem az életcél nélküli, szétszívott, flegma arcoknak,

sem a meg nem értett önsajnálkozó wannabe művészeknek,

sem a szemedbe sosem néző, mindenkit átverő spílernek,

sem az agyatlan, plázaistállókban disznó módjára habzsoló izomembernek.

Ezek az életformák zsákutcák, s a sok egyéni zsákutca a nemzet zsákutcáját jelenti.

Szóval ezeknél az alapoknál kell kezdeni. Az emigráns magyar férfiaknak meg különösképpen:. Máskülönben súlyos árat fizethetnek: pillanatok alatt lekapkodják a kezükről a barátnőiket, akik, idehaza átlagosnak számítanak, de ott Németországban vagy Amerikában átlagon felülien szépek. Ha magukat nem becsülik, az együtt jár azzal, hogy a partnereiket sem becsülik, és ők sem lesznek megbecsülve.

Mielőtt jönnének a kommentek, hogy ki ez az idealista f++, válaszolnék is rájuk. Biztosan kapok olyan  köpedelmeket, hogy minden magyar csaj hülye öntelt picsa, ill.  hogy minden magyar pasi igénytelen, hazudós és tuskó. Talán nem fogunk csodálkozni, de ezek ugyanazon rétegtől származnak, attól a rétegtől, amely egymásra okád, hörög és fröcsög, képtelen tanulni a hibáiból, és képtelen észrevenni a jót a másikban. Ők a hangos tömeg, az igazi csőcselék, a leghangosabbak, és az ő véleményüket erősíti a tömegmédia, a kibeszélőshowk és a reality játékok tömege, amelynek az az érdeke, hogy minél több lelkibeteg, flegma és cinikus szinglit termeljenek futószalagon arctalan megbízóik számára.

Már a levegőből látta, hogy ezen a bolygón az emberek nagyon sietnek. Rohangálnak egy üvegkocka és egy kerek erdő között. Az első állomásnál embereket talált egy tisztáson, akik különféle, semmire sem hasonlító gépek mellett ültek. Vezetékek ágaztak ki a gépekből.

-Mik ezek?-kérdezte a Kis Herceg az első arra járó embert

-Szeretőgépek. –felelte az ember –Ha rájuk csatlakozol, jó érzés tölt el.

-És mi szükség van rájuk?

Az ember nem válaszolt, köszönés nélkül rohant tovább és rákötötte magát a gépre, behunyta a szemét. Helyette azonban ott termett egy másik gyors szavú ember is, aki mindenáron meg akarta vetetni a Kis Herceggel az egyik gépet mindössze 999 tallérért.

A Kis Herceg újra megkérdezte volna, hogy neki ugyan mi szüksége erre a gépre, mire az ember eltűnt, és egy fehér köpenyes, jóságos arcú úr került elő.

-Ne gondolkodj azon, csak hidd el nekem, drága kisfiam. Hiszen te beteg vagy.

-Nem vagyok beteg! –tiltakozott a Kis Herceg  - És nincs annyi pénzem…

A Kis Herceg még ki sem mondta, tüstént egy ravasz képű nyakkendős került elő. A Kis Herceg nem tudta volna megmondani, hogy fiú –e vagy lány, mindenesetre nagyon fiatal volt.

-Ingyen a tied lehet!- azzal egy vaskos papírköteget villantott elő mappájából- Csak itt írd alá, kérlek.

A Kis Herceg szerette volna elolvasni mit ír alá, viszont a paksaméta legalább tízezer oldalas volt. ..Mivel a nem sietett sehová, leült az erdő szélére elolvasni. Három héten át olvasta, és közben azon gondolkozott, vajon a bolygó más lakóinak van –e ideje  olvasni ha mindig rohanak?

A harmadik hét végén újra megjelent a nyakkendős.

-Itt az áll, hogy ha nem tudok minden hónapban 10 tallért fizetni a gépért, akkor elkobozhatjátok minden vagyonomat?De nekem csak a repülőm van, arra pedig szükségem van, mert azzal járok kelek a bolygók között.

-Ne félj, ki fogod tudni fizetni!-nyugtatta a nyakkendős

És a messzeségben magasodó épületre mutatott.

-Ha odamész dolgozni, akkor 30 tallért is kereshetsz egy hónapban!

A Kis Herceg szemügyre vette a messzi épületet. Irdatlan, igazat megvallva barátságtalan üvegkocka volt, amely elfoglalta a bolygó területének legalább egytized részét. Leszálláskor már látta a repülőből, akkor börtönnek gondolta …

-Hát nem is tudom. Meg kell néznem az épületet.

Azzal elindult, de rövidesen megbánta, hogy gyalogszerrel indult el, hiszen az épület sokkal messzebb volt, mint gondolta.

Harmadnap a közelébe ért. Lehetett vagy ezer emelete. Mivel épp reggeli munkakezdés volt, tengernyi ember állt sorba előtte. Valamennyien rém depressziós arckifejezést öltöttek magukra, kivéve azokat, akik magukon viselték a méregdrága, hordozható szeretőgépeket. A sok savanyú arc láttán a Kis Herceg eldöntötte, hogy semmi esetre sem fog itt dolgozni, és el is indult visszafelé.

A repülőgépén szárny-bilincseket talált, és egy fizetési felszólítást, hogy 10 tallért kell fizetnie, amiért engedély nélkül parkolt a tisztáson. A hivatal, ahol be kellett fizetnie a pénzt, szintén az üvegkockában volt, így nem volt mit tenni, vissza kellett mennie a rideg épülethez. Amire odaért az üvegkockához, és azon belül X-1583761/ B875234435373 ügyosztályhoz, újabb három nap telt el, és újabb két hét, amire sorra került. Az ügyosztály továbbirányította, egy másik hivatali szervhez,. Majdnem egy hónapig bolyongott az üvegkockában. Amire sorra került az ügye,  tartozása a késedelmi pótlékok miatt 600 tallérra rúgott.

Hogy-hogy nem, megint előkerült valahonnan a fiatal, se fiú-se lány bankár, aki most már a Kis Herceg „személyi pénzügyi tanácsadójának” nevezte magát, s közölte vele, hogy minden rendben, már intézett is neki egy hitelt, hogy a 600 tallér büntetést meg tudja fizetni.

Így, hát a Kis Herceg mégiscsak dolgozni kényszerült a nagy ,barátságtalan üvegkockában, hogy a hitelt visszafizesse.

-A szeretőgépek X- 36434659349788 csavarjának 3434935. vetületi rajzának érthetőségét fogod ellenőrizni. –közölte vele hétfő reggel a zord főnök- A B-3487534o134759349854429 főosztállyal leszel kapcsolatban.

-Azt hittem, itt állítják elő a szeretőgépeket.

-Nem, azokat a bolygó azon részén állítjuk elő, amely a legtávolabb esik innen.

-Miért?

-Mert jobban megéri. – felelte egy kollégája, aki szomszédos rekeszben dolgozott- Az ottani emberek nem 30 hanem 10 pénzért dolgoznak havonta.

-Miért?

-Nem tudom. Valószínűleg nem kell költeniük szeretőgépekre.

-Miért van szükségük az embereknek szeretőgépekre? Nem tudnak anélkül szeretni?

-Dehogynem, de kinek van arra ideje? – felelte mérgesen a kollégája - Nézz körül, mindenki rohan.

A Kis Herceg eldöntötte, hogy ő ugyan nem fog költeni erre a masinára. Azonban hamarosan megváltoztatni kényszerült álláspontját: a munka tudniillik annyira unalmas és monoton volt, hogy ólomnehéznek érezte magát a munkaidő leteltével, amikor azon a hosszú folyosón vonszolta magát haza, ami az üvegkockát egy másikkal a lakó-üvegkockával összekötötte. Ezen a folyosón rengeteg képernyő nyüzsgött nyomában, amelyeken ijesztő és nyomasztó képek peregtek. Más képernyőkön azt harsogták, hogy ezektől az ijesztő és nyomasztó élményektől megszabadulhat, ha besétál a folyosóról egy szeretőgép-üzletbe és vesz egyet.

A Kis Herceg egy nap nem bírta tovább és vett egyet. Onnantól kezdve ki sem mozdult lakásából, minden idejét a szeretőgépben töltötte. Azon napszakokban, amit a géptől külön kellett töltenie, egyre jobban szégyellte magát, mert az úton a lakótömb és a munkahely-tömb között a képernyők folyamatosan a nyomába szegődtek, s duruzsolták neki, hogy szeretőgép nélkül senki vagy!

Így hát, hamarosan, méregdrágán vett egy hordozható szeretőgépet. Azt hitte ezután már minden jó lesz, s a nap nagy részében jó érzések fognak a testében keringeni, de tévedett. Alig jelent meg újra az úton a lakótömb és a munkahely-tömb között, melyet szeretőgép-üzletek szegélyeztek, újra megjelentek körülötte a képernyők, és kicsúfolták és kinevették, hogy milyen ócska a hordozható szeretőgépe. A munkahelyén a kollégái közösítették ki, akik körül szintén képernyők nyüzsögtek. és sulykolták az agyukba, hogy szeretőgép nélkül senkik vagytok!

Így a Kis Hercegnek nem volt mit tennie, még több munkát kellett vállalnia, hogy a korszerűbb szeretőgépet megvehesse. De alig vette  meg, a képernyők és a kollégák újból megjelentek, és kinevették, hogy milyen ódivatú a Kis Herceg szeretőgépe.

Telt -múlt az idő, a Kis Hercegből Nagy Herceg lett, de ezt senki sem tudta. 25 évesen kirúgták, mert túlkorosnak találták, viszont eddigre a bolygó már csak félgömb alakú volt, mert, mivel egy ritka földfémre volt szükség a szeretőgépek gyártásához ; le kellett bányászni majdnem a bolygó középpontjáig. A lefaragott bolygó viszont nem bírta az üvegkocka súlyát, kibillent keringési pályájáról, és rázuhant a Napra.

Európai szemmel elég felfoghatatlan a Papírsárkányok c. film a barátságról meg a becsületről alkotott képe, olvasható a legtöbb filmes fórumon. Már ez is irritáló. Valami azonban még irritálóbb ebben a filmben ( pontosabban pozitívan irritáló)

A  sokkoló képsorral  kezdeném, amikor Amir apja,( a volt egyetemi tanár) és Taheri, jövendő komája ( a volt tábornok) szőnyeget árul  a californiai ócskapiacon. 1990-es évek közepén vagyunk, ekkorra aki tehette, és engedték elmenekült az egykoron virágzó Afganisztánból.  Amir édesapja, mintha katedrára készülne, vasalt ingben, nyakkendőben kezeli a benzinkutat, Taheri tábornok pedig, mintha a katonai díszszemle dísztribünjének mellvédjén feszítene, olyan méltósággal lép a szőnyegárus stand mögé.

És nyomják hajnaltól késő estig:

Amir emígyen örökíti meg őket:

„Kabul szultánjai,

Most nagy csarnokokban szőnyeget árultak,

Erős teákat ittak és holdfénynél kártyáztak,

Kabul szultánjai”

És akkor erre mond az ember egy b…meget.

És bele gondol, hogy micsoda tartás van az olyan népben, amelyik 40 -50 évesen képes új életet kezdeni ,a nulláról, idegen földön. Akik odahaza nem földtúrók, hanem értelmiségiek és magas rangú tisztek, de mégis felemelik a súrolókefét és a benzinpisztolyt és kezdik előlről.  És belegondolni is szürrealisztikus, hogy mi lesz, amikor Magyarországról kelnek útra azok, akik idehaza magukat a legjobb agynak tartják, mert már nem bírják a változtathatatlanság diktatúráját idehaza.

És odakinn lesz e erejük újra kezdeni, vagy csak megint okolni tudják az ottani rendszert? Érdemes lenne végig olvasni az emigrációs magyar fórumokat, mindenhol van egy –két nagyokos, aki azt hangoztatja, hogy „ő azért nem kap munkát, mert a többi magyar nem segít nekik. És ti sem reménykedjetek, hogy kaptok.”

Ja és még az összetartásról:

A pastuk és a hazarák, akik hosszú éveken át acsarkodtak egymásra Afganisztánban. A film vége felé, amikor Amid örökbe fogadja Hasszan fiát, a nyakas, vaskonzervatív apósa szóvá teszi: „nem azért fiam, de ez egy hazara fiú.” Amid végre sarkára áll, és így szól: „ Itt nincs hazara és nincs pastu, apámuram. Afgán van.”

Szóval így folytassátok külföldön is a kettéosztott ország tudatvírust. Akkor nagyon jó úton vagytok, hogy beteljesítsétek a turáni átkot.

Amely csak azon hat, aki hisz benne.

S sajnos legtöbbször a legintelligensebb emberek panaszkodnak legsűrűbben, hogy a magyar nem összetartó, ahelyett hogy tennének valamit, ami az összetartásra okot ad. Sokkoló egy most íródó regény kezdő sora: 2030 után játszódik, valahol Európában:

„Akármelyik szállodába lépj be Európában, ugyanaz a koszos szolga mossa tányérodat s veti ágyadat. Gyűlöli magát, és gyűlöli honfitársát. Úgy hívják magyar s valaha neki is volt országa.”

Szóval ide juttathat a féktelen öngyűlölet, amit felülről akarnak a magyarok tudatába csempészni. A Nárai Tamás divattervezővel készült index-interjúban elhangzott meghatározás  jut eszembe:

„Ennek az országnak minden lehetősége megvolt arra, hogy kincsesbánya legyen. Végigdolgoztam az egész világot, de még olyan helyen nem jártam, ahol ne dolgozna magyar ember, még a Radio City Hallban is találkoztam magyarral. Az országunkban eszméletlen szellemi nívó volt, és abból már csak a sunyiságnak és a kajlaságnak a kicsontozott változata maradt meg. Ahhoz, hogy okos légy, csavaros eszűnek is kell lenned, de ma már csak a sunyi csavar maradt. Döbbenetes deformitás”.

(Index, 2007. 10. 16.)

Még nem késő változtatni.

Két út van előttünk: tovább osztódunk és elfogadjuk a tudatvírust, amit a fejünkbe csempésznek, és tovább gyűlölködünk a rajtunk eluralkodott megszállók parancsára, és egy-két generáció alatt eltűnünk.

Vagy beteljesítjük azt, ami mindig is feladatunk volt: külföldre megyünk, együtt maradunk,   tehetségünk és kreativitásunk folytán beépülünk, vagyont szerzünk, hogy aztán tömegesen visszajöjjünk és megalapítsuk a szabad országunkat.

A kommentekben egyfajta ember válaszaiból nem kérünk: azokéból a nagyokosokéból, akik másfél oldalon keresztül taglalják, hogy miért nem sikerülhet. Az ilyen emberek, ha ennyi fölös energiájuk van, inkább menjenek s cselekedjenek valami jót. Mindegy, hogy hol és kivel.

Csernus Imre: A Nő

            Pár perccel e sorok írása előtt, egy első blikkre kedvesnek tűnő lányt faggatok a patinás mozival egybenőtt kávéházban: üzleti főiskolára jár, de filmesnak készül, 21 éves , még nem forgatott egy árva kockát sem, mert elmondása szerint „Magyarország olyan szar heely”, és ha idén nem veszik fel filmművre, akkor kimegy Berlinbe. Miért szar, kérdezem, mire a gyors válasz: „mindenki depressziós, meg bunkók és hazugok a pasik”. Berlinben viszont mindenki röpül a boldogságtól, és  rózsaözönnel és Petrarca-szerelmes szonettekkel árasztanak el a pasik?  Nem, feleli ő, de az mégiscsak külföld, és legalább távol van innen, ahol mindent utál, senki sem érti meg az ő művészetét, (ami jelen esetben nulla kocka filmet jelent.) Miről szólna a jelenleg még nulla milliméter celluloidon leledző művészeted, így szólt volna következő kérdésem, de nem kellett feltennem: apámról, feleli ő, meg hogy hogyan ba**tatta anyámat, meg arról, hogy mennyire egyforma minden pasi.

Hozzá kell tenni, hogy  a meginterjúvolt leány jómódú felsőbudai családban kitenyésztett választékos teremtés volt, akinek „szemét”  papája a legjobb egyetemet finanszírozta meg: sajnos abban az elit fősuliban sem oktatják a hazugság-kezelést és az önhazugság-kezelést. Sem a középiskolában, sem az általános iskolákban nem tanítják egy árva diszciplina, de még egy pár órás előadás keretében sem azt, aminek Nő című könyvében a Doktor Úr zsigerből nekimegy, nem fukarkodva  a példákkal: mitől érzi magát nőnek egy nő, és milyen folyamatoktól válik egy parás görccsé, aki csak a félelmei mentén tud döntéseket hozni…

            Avagy ti nem ismertek lányokat, akik kopasz, agresszív, aranyláncos tuskókkal állnak le, mert a Rendszer azt sulykolta a fejükbe, hogy egy ilyen pasi egyenlő az anyagi biztonsággal? Aki ugyan lekever nekik napi két pofont, de sebaj, ki lehet bírni: legalább dolgoznia nem kell, s egész nap plázázhat, annak hiú reményében, hogy ott megvásárolhatja a boldogságát. Vagy ismertek- e olyan nőket, akik egy gyűlöletes munkahelyen szenvednek, ami olyan torz arccal köpi ki őket este hatkor, hogy messziről elkerülik őket a férfiak? Vagy ha meg is közelítik őket, menekülnek tőlük a gyors és felejthető szex után, mert a csajok annyira feketében látják a világot, és nincs az a hiperszőke herceg, aki rózsaszínné tudná nekik varázsolni. És ismertek ugye olyanokat, akik összegyűlnek hasonszőrű barátnőikkel, és órákon keresztül azzal győzik meg egymást, hogy a pasik mind szemetek. És olyanokat, akiknek az anyja évtizedeken keresztül sulykolta  a fejükbe, hogy a férfiak mind félrekefélősek, de ő maga gyáva volt kilépni a kapcsolatból. És az ilyen anyák lányai már ezzel a világnézettel lépnek ki az életbe, és csodálkoznak azon, hogy tízesével vonzzák magukhoz a félrelépős férfiakat, hogy aztán siránkozhassanak.

            Ha adott egy pániktársadalom, amely a lépten nyomon a globális és társadalmi  félelmeinket erősíti, csoda, hogy az egyéni döntésekben is a félelem s nem a szív döntése dominál? És a félelemből fakadt hamis döntések okozta hazugságok, elhárítási pajzsok és görcsök, generációról generációra szállnak?

Az ijesztő beszélgetések döbbentenek rá, hogy szükség van a Dr. Csernus Imre sajátos munkamódszereire és egyéni, trágár stílusára. Megítélése meglehetősen ellentmondásos, mind a kollégái, mind páciensei körében, egy kérdésben azonban mindenki egyetért: amint felszakított egy gennyes sebet, nehéz visszavarrni, és folytatni a szánalmas önhazugságokkal teli életet. Meg lehet tenni, de még fájdalmasabb lesz. Nem véletlenül a következő a bevállalós doktor hitvallása: „Teljesen mindegy, hogy az elégedetlenség, a feszültség kompenzálása alkohollal, gyógyszerrel, droggal, munkába való meneküléssel, játékkal, támaszkodással történik, valójában a realitástól való menekülésről szól a sztorija. Ön dönt, én asszisztálok.”

A  könyv elolvasása senkit sem fog jobb nővé tenni, csak  felhívja az emberek – legyenek akár nőneműek vagy hímneműek – figyelmét bizonyos dolgokra, folyamatokra, esetlegesen információtöbbletet ad. De azzal már illik valamit kezdeni a gyakorlatban is, az illető saját életében. Nagyon sok ember olvas el különböző önismereti figyelemfelhívó könyveket, s akkor azt gondolják, így sokkal több pénzt fognak csinálni, meg sokkal jószívűbb emberek lesznek. Sajnos, ez nem működik. Az elolvasott és felismert dolgok gyakorlati alkalmazása nélkül ezek a könyvek, puszta termék nélküli használati útmutatók.

És  ha a termék, a saját életed pár év működés után ócskapiacon végzi, ott csak hasonlóan ócska életekkel találkozhatsz.

 Az El Horto Guo néven is ismert zenetudós-filozófus előadásait követően, akárcsak a klímaváltozást boncolgató előadások után vészmadarazó és pesszimistázó kórus indul be, miután ő csak taxatíve felsorolja a technobarbarizálódó világ jövőképeit az audiovizuális folyamban: az Aphex Twin-klipeket és Chris Cunningham egyéb ahrimáni videóit, a Rag Doll babák tömegét, a Szufi videókat, melyekben élő embereket, gyerekeket téptek szét - mindezt koktélszürcsölős partikon bámulták – mindenki megtekintheti, mint vészjósló kordokukat; ezek után az előadót  pesszimistának bélyegezni, nem több, mint az egyszeri haditudósítót tenni felelőssé a front véres eseményeiért...

"Hiába látod, hogy szép az élet. Ha nem látja senki más, cseszheted..."

Hiperkarma:Zöldpardon

 -Eléggé erős véleményt hallottunk tőled a világzenéről...

-Az, hogy melyik nép zenéjét választod, egy olyan világban, ahol évente 10 zenei struktúra tűnik el 10 nyelvvel együtt, ugyanolyan látszólagos szabadság, mint az, amikor eldöntheted, hogy melyik rabszolgatartó corporate-nek adod el az idődet, illetve minimális szabadidődben milyen telefont veszel. A zeneplázák polcairól leemelhető világzene kreálmányai annyira tükrözik a valóságot , mint egy félszobányi ketrecbe zárt egzotikus vadállat a vadont. Ugyanolyan egzotikum-darabok ők, mint a trendi kenyai túrákról a trendi polgárok által hazahozott ördögi pofák, vagy díszdobok, melyek, miután megunták, a lakás hol egyik, hol másik sarkában porosodnak. A világzene nyugati kreátum, a kutatóknak köszönhetően hazahozták  a Jáva szigetéről, a földpát és a gyémánt mellett, s itthon a piac igényeinek megfelelően keverik, orcátlanul szintetizálják, mint Ali Fahiz-t és a flamenco-t, Peter Gabrielt és Nuszrah Fteh-t, Bill Caswell és a dalai láma rapjéről nem is beszélve. A világzene tipikusan öntelt nyugati elnevezés; egy haladóbb és felelősségteljesebb kultúra  nem követné el ezt a gőgös csoportosítást, hogy minden zenét, amelyben van más földrészről származó dallam, vagy hangszer, egyazon moslékosfazékba hajítana. Az autentikus zenét és a struktúrát csak a helyszínen élve, vagy legalábbis a kultúrát megismerve, abban a miliőben lehet megérteni, nem adja vissza pár perc kilúgozott digitális hangzás, ehhez viszont olyan életforma kellene, amit a corporate-ek által meghatározott életrend pillanatnyilag nem enged.

-Még 2001-es interjúd alkalmával hangzott el az ifjúsági underground három korszaka a zenei szórakoztatóiparon belül: az első a hatvanas évek önfeledt,  naiv generációs tudatosság-ébredése, amely a Beatles 1973-as kivonulásával zárult, majd a Johnny Rottenékkel induló második, lázadó epizód, és a "Saturday Night fever"-ből induló, "1989-es summer of love"-on átívelő elektronikus zene-domináns harmadik hullám, mely az acid, majd a goa elprostituálódásával zárul. Víziód szerint a negyedik korszak, amely már nem hoz kollektív pezsgést, mindenki a magán mennyországába vonul ki a személyére szabott podcastokon playlisteken és iPodokon lógva, eléggé negatív képet fest:

- A három hullám önkényes, de működő  kategorizálása volt az ifjúságnak, korábban generációsan meglévő, újat hozó progresszív avantgarde, polgárpukkasztó, torzonborz hullámoknak, amelyek a zenében követhetőek nyomon, s itt csapódtak le -amely, mint tudjuk az ifjúság édes kábítószere-   ennek kulturális taraja az éppen progresszív underground hullám. A goa fénykorára tenném az utolsó ilyen taréjt-  a stílus halálával gyakorlatilag ki lehet jelenteni hogy megszűnt az ifjúsági másvilági lét. Ez a kifejezés a hangzivatarban való közös tomboláson túl az érzelmi kiteljesedés maximumát is jelentette: a hangárban vannak egymáshoz legközelebb, érzik leginkább embernek magukat,  érzelmi kiteljesedésük itt a legmaximálisabb, tekintve hogy a hétköznapokban a corporate-ek egyre sivárabb és nyomasztóbb elvárásainak kell eleget tenniük, és tetejében még a társadalmi-családi hagyományok által megtestesített potentát-szörnyek is pakolják rájuk a régebbi generációk avitt lidércnyomásait.

-A kollektív ifjúsági másvilági lét? A goának is van individuális interpretációja, egy másik tánczenére sem mondják azt,  hogy aktív meditáció. Biztosan kollektív?

-Azt a klasszikus goa- az indiai és izraeli tengerpart kollektív törzsi fílingje- minden csak nem meditáció. A Juno Reactor Orion című albuma és legújabb, rapperekkel felvett hibridje között ugyanúgy galaxisnyi a különbség, mint a Summer of love fesztiváljai és Ibiza között.

-Itthon a Yahel warmupja tette erre fel a koronát erre a folyamatra 2007 tavaszán, amikor Madonna-remixeket játszott. Justin Kerrigan rendező szerint, aki a brit partyvilágról forgatott filmeket, a trance és az acid meghalt, amikor a csilivili klubokba kényszerült, eltűntek a rave-ek Shoreditchből és a Temze parti raktárakból. Ez következménye vagy oka a folyamatnak?

-A goa mellett nyolc-tíz elektronikus, progresszív avantgarde műfaj apadt erecskékké, és szívódott fel ozmotikusan a társadalom szöveteiben, eltűnt a progressziós utóhatás, ezért a negyedik hullám már lemondott a világ megváltásáról, és már ahhoz sincs ereje, hogy tömegesen vonuljon ki. Ez a nyolc- tíz stilus, a breakbeattel az élén, ideiglenes egérút volt, kis zárványszerű zenei köznyelv,  egyezményes asszociációs mező. Amikor a köznyelv elfogy,  az individuumok magánmennyországok búvárharangjait hozzák létre a végtelen PC-ingoványban. A történelem szűnik meg akkor, amikor eltűnik a köznyelv, a 2-3 évre szóló mozgalmak, s megjelennek a pár fős kis zenei kultúrák, melyek 2-3 hétig tartanak. Ennek az atomizált kaleidoszkópnak az a pozitívuma, hogy az üzemanyaga érintetlenül megmarad a fiatalságnak: a jóra valóság és az ökológiai gondolkodás -ezek a korábbi három és fél hullámban megvoltak. A PC-k s az individuumok agya- egy köznyelvi hálóba bármikor összekapcsolódhatnak, tehát korai lenne temetni progresszív ifjúsági undergroundot. Itt most progresszív alatt az életigenlő, megoldáskereső folyamatokat értem, amelyek minden kulturális korban szemben helyezkednek a cinikus és dekadens vonulattal. Amikor egy kultúrterületen a megoldáskeresésen a céltalan rémkép és antiutópia-fenyegetés kerekedik felül, hanyatlani kezd, lásd páldául a sci-fi-t, ami a 60-as években haladó terület volt, mára a tömeges alakmás-lidércnyomásoknak a kiszolgálójává lett.

Az Internetkeresztények és a lángoló virtuális külvárosok

-Talán még szerencsésnek is mondható, hogy az intellektuálisabb fiatalokat a világ történései, a hazugságtengerből és a demokrácia Potemkinjéből való kiábrándulás automatikusan tereli a virtulális mező felé, ahol egy idő után kritikus tömegük alakul ki. S ez, ha ma kimenekülésnek is tűnik, holnapra már nem az: nem pusztán pánikszerű lelécelés, amit a második világ felépítése követ, az első hibáival. Az új erkölcsi imperatívusz már csírázik a magányos kimenekülőkben, csak még nem tudják, hogy milyen sokan vannak, de ez bármikor megtörhet az összekapcsolódásukkal, ami az ötödik hullám kezdete lesz.

-Az individuumok agya egy köznyelvi hálóba bármikor összekapcsolható"- ezt hogy értsük?

-Ahogy a régi római birodalomban a katakomba- úgy  "internetkeresztények" felbukkanása is egy idő után tömeges lesz, s az individuumok agya- egy köznyelvi hálóba való kapcsolódása nem más, mint ezeknek a tömegeknek a ráébredése, hogy milyen sokan vannak. A Greenpeace videót közöl arról, hogy a Catham-szigeteknél, Új-Zéland alatt megölnek egy bálnát, valós időben nézheted londoni lakásodban, egy órán belül rengetegen  háborodunk fel, s ez egy közösséget jelent. Az ötödik hullám pozitív csíráit már elvetették az internet televényében: politikai korrektségbe vetett szkepticizmus, a megtisztulásra való vágy a netes fórumokon, a második és harmadik nyilvánosság színterein már ma is milliós nagyságrendű, olyan egyszerű közös értékrendszerekkel operál, mint az "Ölni, Lopni, Csalni rossz" paradigmája. Szó sincs itt dogmatikus kereszténységről, egyházi megmondógépezetről, babonáról, itt a megtisztulásra való közös vágy dobja ki magából ezeket az egyszerű közös nevezőket.  Ezen fiatalok, akik Gaia mamáról már felelősséggel gondolkodnak, egyre kevésbé lesznek a társadalom szavazó és fogyasztó tagjai, 10 éven belül olyan tömegben bukkannak fel, hogy megroppannak a konzumidiotizmusra alapozott társadalmak oszlopai. És ami a legfontosabb, ez a változás az egyéntől indult el, s nem egy népvezér állt ki a szószékre, s szólított fel minket korbáccsal, hogy márpedig holnaptól vegyünk kevesebb terepjárót és együnk kevesebb chipset. Szimptomatikus sok mérnök, fizikus fokozatos áttérése, átspiritualizálódása. Az anyag legvégső boncolásának groteszk fináléja, hogy ezeknek a mérnökembereknek rá kell döbbenniük, hogy a bozonok és tachionok után nincs semmi anyag, csak rezgés, behatárolható energianövekmény a térben, alapvetően rendíti meg a fizikai világképet és az anyagba süllyedt gondolkodást.

-A forgatókönyv eléggé idealisztikus és el is képzelhető, hogy az európai fiatalok fele így fog gondolkozni 2018-ban, viszont minden egyes tagjukra 10 kínai vagy indonéz jut, akiknek a társadalma épp ekkor ért a jólét fázisába, és ők habzsolni fogják a VR-sisakokat és mesterséges energiaitalokat. Nekik nem lehet azt mondani, hogy álljanak le a fogyasztással, mint ahogy az édességboltba beszabadult külvárosi kisgyerekkel sem lehet megértetni, hogy holnaptól álljon le a csokizabálással, mert az úri gyerekek már zöldséget és magokat esznek!

-Az alacsonyabb néposztályok sajnos sokkal nagyobb tömegben halmozódtak fel ahhoz, hogy ez előbbi tisztulási folyamat lépést tarthasson vele, a kinyíló evolúciós olló technológiai és szociológiai élei között a technokőkorszak tátong, olyan abszurditásokkal megtűzdelve, hogy ahol kellene, a csúcstechnológia nincs jelen. Az, hogy társadalomépítő szociológiai, probléma-generáló szoftvereket nem használnak, egyenlő azzal, hogy a traktorok korában kaszával aratunk. A világgazdaság az alsóbb néposztályok egyénenként nevetséges, de summázva hatalmas jövedelméből fakadó igényeinek kielégítésért zakatol,  nagy tömegük gazdaságossá teszi a high-tech kutatásokat, és a tudósok elkurvítását, hogy mindez eredményeképpen a Párizs külvárosaiban ősközösségi szinten élő arab fiatalok realtime-ban nézhessék legújabb PDA-jukon hogyan nyírnak ki valakit Los Angelesben. Az emberi tehetség és kreativitás megdöbbentően kiváló produktumai a csőcselék passzív igényeinek oltárán fecsérlődnek el. A függőséggé emelt foci, pornográfia, a K1, a sorozatok ráadásul arra kondícionálnak, hogy napi 6-7 órán át kövesd a képernyőn olyan emberek sorsát, akiknek semmi köze nincs hozzád. A passzivitásra nevelésnek már Dzserzinszkij már egy 1969-es konferencián hálát adott, mondván, ha ez a mákony nem lenne, ugyan mi töltené ki a lakótelepek nyájainak hétköznapjait? A bankkártya, mobil telefon s munkaidő uralta valós világban ez neobarbár lét nem szerveződhet meg, hát megszervezi magát a virtuális világban, amely összeomló generációk pimentgazdag tengereként hullámzik, s az egész értelmetlenségét átlátó kritikai értelmiség egyre kisebb és sivárabb szigetekre szorul vissza.

Multik fasizmusa

-Lehet ez az erőszakhullám egy vadhajtása az élni akarásnak? Amikor a Harcosok klubjában már egymást kell püfölniük az embereknek, hogy érezzék, hogy élnek, s nem csak csavarok? A multik által kiszabott, egyre miniatűrebb csavarszerep ellenhatása, hogy hétvégenként egyre szélsőségesebben akarják kiélni magukat?

- A csavarszerepre jó példa, hogy egyre fiatalabb, tapasztalatlanabb emberanyagot kebeleznek be ezek a korporációk. A negyvenen felüliek kirúgása mellett a 18-20 éves gyereknek 2-3 hét alatt megtaníthatják a sales vagy a marketing csavarszerephez szükséges fortélyait. Az ifjúságnak tanulnia, utaznia, és aludnia kellene, ehelyett versenyistállókba kerülnek. Amikor kitapasztalva elérik a negyvenet-ötvenet, elküldik őket, amíg tudatlanok s érzelmileg befolyásolhatóak, egy olyan aréna szereplői, ahol sok pénzt keresnek, de el is költik kevés szabadidejükben. Ha 45- 50 évesen kezdenének jól keresni, akkora már van annyi bölcsességük, hogy megnézzék, mire költik el. A multicégek korporatív fasizmusa a rendszer legjobb eszű fiataljait falja fel, akik most jól keresnek, de 40 évesen kiégnek.

-Hogy akkor aztán el lehessen nekik adni a fiatalító termékeket, egyfajta kompenzációs csomagként az irodaházakban elpocsékolt ifjú éveikért. Az énképük torzul, mert nem teljesítették az álmaikat, ezért visszavágynak a fiatalabb éveikre (holott az az egészséges, ha az adott életkorban teljesíti azt, amit kell) de azt már csak kozmetikumokban, pirulákban és virtuális személyekben kapják meg.

-Arra is jó ez az összezúzás, hogy szembefordítsák a generációinkat. Mint yuppie target group tagnak, neked kell az ellenségkép, amit pedig a 40-esek, 50 -esek generációjának formájában kapsz meg, akik meg akarják mondani mit csinálj, de te szabad vagy és supersalesmanként röpködhetsz az üvegpaloták között. De ugyanígy nyomon követhető a kasztosítás az easypop kultúra pedofilizálásában, és ugyanennek a bábszínháznak szereplői a megtervezett zenei szubkultúrák, heavy metal community-k s goa podcastok egymással gyűlölködő csoportocskái, a fix cellák akolmelegébe terelt, minden kritikára menekülő vallási fanatikusok százezrei. Az ő egyházaiknak végtelen sokszínűségét a korszerű liberális állam önnön toleranciájaként fényezi, valójában csak divide et impera nevű társasjáték apró színes mezőire halmozott, veszélytelen zsetonokat lát bennük. Embertömegeket kordában tartani már nehéz Gestapo-val és ÁVH-val, de könnyű karámosítani a creditcardok mögött meghúzódó fedezetek arányában. A boldog rabszolgák menetelő tömege, minden diktatúra álma, ezzel valósággá vált: az állampolgárok nagy része négyévente önként és dalolva választja meg hóhérait. Saját ellenségeiket, a társadalmi ökonosztát, és a corporate-ek törvényeinek vakon engedelmeskedő elitet önként szavazzák a fejükre, és az állami habcsók és Maya-fátyol demokrácia csúcsára, és ők a  második napon az ígéreteikkel ellenkező törvényeket hoznak, megmagyarázva az ellenpárt hibájával, mint ahogy a klasszikus diktatúrák a külső ellenséggel magyarázzák meg népüknek a belső nyomort. De ne keressünk túl sok gonoszságot ebben az immanenciában. Öntörvény és kényszerpálya, és inkább evolúciós késztetés az, amikor egy részvénytársaságnak egyetlen érdeke és kiútja az hogy fenntartsa magát és növekedjen. Az ember egyedi organikus múltja mögötti evoluciós múlt, a zabálás-kefélés-pusztítás szentháromság megértéséhez semmi irracionális és metafizikai elem nem kell. A tudat dolga mindezek mellett ab ovo az lenne, hogy megvalósítsa a küldetést, megértse a múltat, hibáival együtt.Ha a program hibás, akkor ugyanúgy hibás szoftvereket cselekedeteket, társadalmi rendszereket generál, írják bár a legkorszerűbb gépezeten. Ha ezt nem értjük meg, akkor vagy kataklizmába torkollik a rendszer, esetleg egy-két jelentéktelen faj túléli, mint ahogy a 65 millió évvel ezelőtti meteoritbecsapódást is néhány rágcsálófaj élte túl.  Ha nem pusztul el, előbb -utóbb technológiailag eljut odáig, hogy replikálja önmagát, és a "hátha ott jobb lesz" jelszóval ugrál át az első világból a másodikba, a virtuálisba, majd a virtuális virtuálisába, de csak egy végtelen simulacrum simulacris alakul ki, ha nem tanul a múlt hibáiból. Ugyanúgy fél tovább, és erre újabb gyűlöletgépezetet és technológiai solutionokat emel, s nem érti meg, hogy Bibó szavaival élve a civilizációs fejlődés az, hogy az embernek egyre kevesebb félnivalója van. Ebben a másolatról másolatra ugráló világban a te félelmed az enyémen alapszik, viszont abban, aminek a tudat evolúciójának el kellene érnie, a te boldogságod az én boldogságom függvénye.

A munkád szabaddá tesz, hogy egy perc szabadidődben arra költsd pénzed, amire akarod.

„A Fal szilárdabban áll mint valaha.Csak most tele van logókkal”

 Falfirka egy multicég liftjében

Amit elsődlegesen állítanak elő, mindegy, hogy autósampon, kompakt hitel-biztosítás, vagy energiaital,  mellékes. A két melléktermék a fontos: Az elmagányosított emberek. És az időhiány. Az előbbit individualizmusod dicső erényének állítják be. Az utóbbit következményének azon ténynek, hogy Fontos vagy a Cég számára. Roppant fontos. Ezzel szemben az a nap mint nap ismételgetett frázis, hogy egyúttal pótolható is vagy, elvesztheted az állásod, buján összezavar.

Még mindig nemzetállami dimenzióban fenyegető fasizmus rémképét rettegik, akik rettegik, de a fasizmus már rég egy másik dimenzióban terjed, és jut totális uralomra, amikor a mindent magába olvasztó mammutvállalatok egyenruhába öltöztetik kaptár-lyukakba parancsolt alattvalóikat. Amikor felsejlenek a nürnbergi tömeggyűlések végtelen mértani kopárságai a rideg funkcionalista irodaháztömbökben és a belterek dísztelen cubus irodaboxaiban, akkor ünnepeljük az Új Rendet az új embertípussal, amelyet régi típusú fasizmustól eltérően nem a kollektív és egy célra fókuszált gyűlölet, hanem a kollektív, és szétszórt félelem felkorbácsolásával csalogattak be a Falanszterekbe.

A managerpiramis csúcsán és kevéssel lejjebb…

A reklámokban a squashpálya, a sushi-bár és az embertelen üvegtömbök között rohangálók, a penthouse-okkal megkoszorúzott lakótömbök és a tükörkalickák között meneteltetett juppik csak nevükben polgárok, valójában proletárok, akiknek nincs több szabadidejük, mint Marx vagy Lassalle idejében, ami van azt is elveszik maguktól kényszerből megvásárolt tárgyaikkal, státusszimbólum bútoraikkal, drága öltönyeikkel, melyben nem lehet „akárhová” beülni, autóikkal, melyek néha a csúcsforgalomban való veszteglést nyújtják meg. Ingatlanjuk vagy bérlet, vagy még a banké, egészségi állapotuk, közérzetük éppen nem alultáplált, hanem mesterséges depressziót termelő mérgekkel túlhizlalt, és a depressziót megváltó csodaszerekkel túltáplált; telített a Földet behálózó gyógyszerkonglomerátumok szintetikumaival…

Ők azok, akik nem a munkájukat, hanem az idejüket adják a fizetésért cserébe. A dolgozó munkaerejének kizsákmányolásánál mára nagyobb üzlet a szabadidejének kizsákmányolása – végtelenített meetingekkel, értelmetlen túlóráztatással, céges bulikkal és hétvégi tréningekkel. És kíméletlenül kontrol alatt tartott „kvázi” szabadidővel -  mert ez adja a túlpörgetett fogyasztás zálogát.

Aki dolgozott managerként, tudja, hogy a projektszellemű rendszer hullámmozgását a kilenctől hétig-nyolcig tartó megfeszített, és renyhébb időszakok váltakozása jellemzi. Utóbbi periódust a végnélküli kávézások, kiapadhatatlan és kicsinyes munkahelyi pletykák, idióta videók emailen való küldözgetése, összefoglalva az időpazarlás magas művészete jellemzi- szánalmas, pótcselekvései azon kevés szabadságfok-birodalomnak, melyet az iroda falai közé zárt fehérgalléros még megtehet, anélkül, hogy kirúgástól kellene rettegnie. A projektidőszakon túl a manageri réteg felduzzadhat, pusztán a bürokrácia weberi értelemben vett, önfenntartó-létigazoló voltából is: manageri réteg saját maga felé és fel-lefelé való önigazolása, hogy hasznos munkát végeznek, a végtelen riportolás, riportolásra és riportolvasásra való kényszerítés, a beosztottak ellenőrizgetése és az e-mailezés lesz. Ennek az önigazolós játéknak az átlagban a két-három évente felbukkanó, átvilágító, hatékonyság-ellenőrző vizsgálat vet véget, ilyenkor kirúgják a menedzsergárda felét, amely aztán egy olyan céghez vándorol át, ahol most van a felpumpálódós időszak. A multicégek legalább fele mindig az öncélú felpumpálódás stádiumában van, hiszen nincs annyi külső ellenőrző apparátus a világon, amennyi az egész masszát átláthatná.

Amit a rendszer maga után hagy: rengeteg agyondolgoztatott vagy idejétől megfosztott- pótcselekvésre kényszerített ember, lassan testi betegséggé súlyosbodó túlhajszoltság, illetve értéktelenség-érzés.

A képmutató önigazolás-versenyt nincs, ami leállítsa; milliók melegítik a bőrszékeket, minigolfoznak, olvasgatnak pornószájtokat az irodában, és emaileznek hülyeségeket kollegáiknak, több tízmillió ember megy haza pár percre látni a párját és a gyerekeit azzal a tudattal, hogy ma is megúszta anélkül, hogy észrevették volna, hogy nem csinált semmit.

De még ez lenne a kisebbik rossz.

A nagyobbik az, hogy ez a hol agyonhajszolt, hol semmittevő-, stresszben élő felső menedzserréteg maga is retteg, és csak az alatta lévő tíz és százmilliós rétegek rettegésben tartásával tudja elfedni saját haszontalanságát. Felesleges feladatokat kreál a fehérgalléros beosztott számára, végtelen riportolásra, formalitásra kényszeríti, hogy kitöltse az idejét, hogy igazolja a túlóráját.

Mindez, anélkül, hogy világméretű összeesküvést gyanítanánk mögötte, kimondhatatlanul kedvező egy olyan rendszernek, amelynek álma  az a fogyasztó, akinek nincs ideje átgondolni, mit tesz a bevásárlókosarába, az a fogyasztó, aki  elveszett szabadidejét mértéktelen fogyasztással kompenzálja.

Az egyéniségtől való megfosztás

A felhőkarcolók között röpködő saleses Pat Bateman-ek és kiskosztümbe préselt píárnőcskék ugyanazt a funkciót töltik be, mint anno a pártplakátokon az erőtől kicsattanó kohómunkás szergejek és traktoros natasák, vagy a mengelei laborokban kitenyésztésre megálmodott új germán faj  szőkeségei.

Elhitetik egy réteggel, hogy akkor s csak akkor lesz boldog, ha közéjük tartozik…

Egy olyan uniformizált tömeg az ideális társadalomképük, ahol az ember egyre kevésbé érzi, hogy önmaga, miközben hallja az önmegvalósítás eszményét az ordító reklámokból. De mit tehetne? Elmélyültebb hobbikra nincs idő, mert próbálj hegedülni/tűzzománcozni/írszteppelni/chikungozni az irodában, ahol időd többségében tartózkodsz, próbálj önmagad lenni egy olyan közösségben, ahol mindenki inkább beolvadni akar. Próbálj Önmagad lenni a másfélszer két négyzetméteren. Próbálj Önmagad lenni a félórás ebédszünetben, az öt perc cigiszünetben, ahol már akkor is kinéznek, ha nem gyújtasz rá velük.

Próbálj jógázni, breaktáncolni vagy Kunderát olvasni amíg ők cigiznek és az esti sorozatról beszélgetnek.

Te leszel az első, aki a keringő belpletykák címlapjára kerül.

Az önbecsülés letaglózásának további eszköze toronymagasra gerjeszteni az ideálokat. Cosmo-makettekkel és kockahasakkal, ami csak nem akar sikerülni, amíg a vállalati és gyorséttermi hizlaldákban eszel. És karriertörténetekkel. Naponta osztódó sikerkönyvekkel, arról, hogyan valósítottam meg önmagam. Az ilyen könyveket a lehasznált titkárnők és elcsigázott telesales fiúk megveszik, azt gondolva ezzel, hogy vettek egy darabka önmegvalósítást, aztán minden marad a régiben. Elnyújtott poszt-egyetemi évek szemellenzős álomvilágával vagy önmegközelítő tanfolyamokkal: minden sarkon új nyelv- fotós-, divattervező- vagy rajziskola nyitja meg kapuit a hervadó titkárnők, pocakosodó banki asszisztensek számára, akik megvásárolhatják annak az érzését, hogy még van lehetőségük megvalósítani magukat ebben az életben.

Mindenki tolonghat Maslow piramisának csúcsán, aki megfizeti a tolongás illúzióját.

Nem könnyű, ugye? Akkor próbálj akkor önmagad lenni, amikor kívül vagy rendszeren. Abban a tíz percben mire marad időd a fogyasztáson kívül?

A társaság elvétele

"Mert a túlélés nem élet.A túlélő , mire középkorú lesz, elfárad, és gyakran megkapja a címkét: depressziós.Mivel nem tudja , hogyan lehetne hiteles, és nem mer felhagyni azzal a szokásával, hogy mindig mindenkinek a kedvében akar járni, viszont felbőszíti az, hogy elmegy mellette az élet, a túlélőnek végülis egyetlen utolsó vágya marad a létezés szabadesésének végtelen ürességében: a halál utáni vágy: Eldobni a vesztő lapokat, kiszállni a játékból, titokban talán reménykedni egy új leosztásban, újrakezdésben.Él a titkos vágy: megpihenni...."

Feldmár András: Apró részletekben

A régi társaságok, egyetemi körök gyors erodálódása, hacsak nem tartja más össze- közös sport, tánc, szabadidő,- a diplomaosztó után megindul, kivált ha minden embert más multi kebelez be. Tehát új társaságra vágysz, amit jóságos céged készen kínál neked kompakt barátok személyében, csapatépítő tréningekbe, céges bulikba burkolva, ahol, ha nem jelensz meg, kíméletlenül kibeszélnek. A félelmed mozgat itt is, mert a társaság lehet középszerű, lehet unalmas is, de maradsz, mert a valahová tartozás akolmelege garantált, s észrevétlenül középszerűvé válsz magad is. Az előregyártott barátok addig barátok, amíg a virtuális ranglétra kvázi azonos szintjén vagy velük. Ha alá kerülsz, lenéz, ha fölé, irigyel, de nem mondja a szemedbe. Persze szemet hunyhatsz felette, nézzen csak le, én másban jobb vagyok. De itt senkit sem érdekel a más, hiszen a céges bulikon mindig ugyanaz van. Ugyanazok a koktélok és ugyanazok a karaoke számok. Ugyanazok a jófejek.

A modern Gregor Samsának, miután belefásult mindennapjaiba, amelyek lenyomták önbecsülését, kevés esélye marad, hogy kitörjön, és érdekesebb, tartalmasabb emberi kapcsolatokra tegyen szert a lélekölő robot, a dugóban való veszteglés és a kimerült alvás között.

Arra meg még kevesebb az esélye, hogy tartalmas párkapcsolatra tegyen szert. Az ingerszegény helyeken kávéfőző-fénymásoló, de ugyanakkor Cosmo-magasságokban lebegő elvárási szintű titkárnők jóképű-diplomás-kreatívmunkátvégző-harmincas-latintáncos-budailakásos férfiakról álmodott vágyai segélykiáltások a semmibe, mert az ilyen férfiak nem őket fogják választani, hanem azokat FHM-magasságokban lebegő médianőcskéket, akik a pedig a boldogtalan, egybites programozók címlaplány-álmaiban szerepelnek. Vajon miért van az, hogy a „minden magyar csaj…”, és a „minden magyar pasi …”, kezdetű klisék általában mindig az ilyen szánnivaló életet élők szájából hangzanak el?

Ennél a fejezetnél a leghangsúlyosabb a faktor, hogy az egyén maga felelős íztelen nyomoráért, és ezzel meg is követném a multicégeket egy kissé: nem csak a reklámplakátokon ordító eszmeiség a felelős azért, hogy két nagyon széles, egyre bővülő réteg marad szingli, mert nem fogja fel, hogy mindenki olyan társat kap az élettől, amilyet pillanatnyilag megérdemel. Mindenkinek vannak olyan irigyelt ismerősei, akik önmegvalósító életet élnek, és hasonlóan izgalmas és tartalmas kapcsolatokra is találnak. Ők azok, akikre nem irigykedni kellene, hanem eltanulni tőlük titkukat. Sok tanítványuk lenne azok soraiból, akik benyomorítják félelem- és médiadiktálta elvárások formálta létüket egy egydimenziós unalmas vegetálásba, aztán a világot/társait/aktuális párjaikat okolják, és sajnálni való passiójátékká nagyítózzák saját rabszolgaságukat.

A műmártíromságból munkamániássá lett, másra mutogató, gyűlölködő budapesti szingli.

A mi igazi evolúciós zsákutcánk.

Az örök időrablók

Az Időrablók, akiket Michael Ende felnőttmeséjében még szigorú, aktatáskás, szürke emberkékként jelenített meg, ma már nem személyesíthetőek meg a multik decens-öltönyös menedzsereiben, mert egyoldalú lenne a vád: mindannyian azért tolongunk, hogy Időrablókká válhassunk. Ugyanolyan hiú ábránd arra várni, hogy mindenki egyszerre mondjon rá nemet, mint ahogy arra várni, hogy majd egy dús szakállú öko-neoanarchoszindikalista vagy nemzeti radikális prédikátor varázsütésére több millió ember dönt úgy, hogy a négyórás munkaidőt választja, inkább biciklivel  jár, maga főzi lekvárát, és süti kenyerét, lemond a playstationokról, és a második autóról.

Bár bebizonyított, hogy a távmunka bevezetése is jókora költségcsökkenéssel járna a multi számára, ezzel épp attól fosztaná meg magát, ami számára a legfontosabb: saját melléktermékétől: a magányos és időhiányos fogyasztótól. Az ő rémálma a szabad agyú fogyasztó, aki napközben netezik, főz, gyerekekkel foglalkozik, ugrókötelezik, barátokkal cseverész… aki jól érzi magát, anélkül, hogy fogyasztana.

Amikor a bruttó 12 órás munkanap ( Munkába indulás, rákészülés, gyerekek iskolába szállítása, utazás), amire egy átlag elővárosi család kényszerül, jelentősen leegyszerűsödne és a pótcselekvésekkel kitöltött 8 óra helyett 4 óra alatt elvégezhető csupasz munka maradna, homlokára csapna sok libertus, hogy rengeteg tevékenység van, amit pénz nélkül is művelhet. Futni vagy sportolni frissítőbb, mint a legkiadósabb plázatúra. Ha többet beszélget, nem lesz többet szüksége a százezrekért vett LCD óriásképernyőre, és kevesebb sorozatot néz, ha  jobban megismeri  nyolc-tíz barátját.

Így talán megjósolható, hogy a tömeges távmunka csak akkor fog megvalósulni, amikor már minden otthonban bútordarab lesz a kis-, nagy- és mégnagyobb főnök az akkor már mindenható jövendő telekép képernyőjén…

 Egy emailben kaptam a következő történetet, nem állhattam meg, hogy be ne másoljam ide:

2007. Okt. 5, péntek 10:41

Egy motoros küldte ezt a levelet. Azt hiszem, nem kell hozzá kommentár.

"Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál induláshoz
készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős,
hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan
jöttünk. Amikor válaszoltunk, ezt kérdezte:
- És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?

Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta ezt:

"Járjatok be minden földet,
Melyet Isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!

Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,                

(itt hozzátette: "mert
akkor még az övék volt")
Mennyit nem látsz álmaidban.

S ilyen áldások dacára     (itt: "innen nem kellene tovább mondanom,
mert olyan szomorú")
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha éppen a véletlen
Föltalálja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.

Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?

S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
Óh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?

(Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)

Majd folytatta:
- "Mondják, miért írt ez a Petőfi ilyeneket?"
Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle
valamit. A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet
kalács. Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt,
és elcsoszogott.

Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!!

Én pedig leültem a székelyderzsi Erődtemplom falához, és olyat
tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás
túramotoros imidzsébe.
És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és jobboldali
politikusnak nevező, gátlástalan gazemberek, akik fröcsögő nyállal
próbálják fekete-fehérre mosni az agyunkat, akik megosztanak, nem
összekötnek, akik személyes érdekharcukkal több kárt okoznak ennek az
országnak, mint eddig bárki. Csak egyetlen egyszer jönnének el ide,
és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN
Petőfit szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt
odaad vadidegen embereknek.
Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én.
Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda,
ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban."

Ötleteket tekintve nem volt akkora hiátus a magyar filmek és a külföldi reklámok között, élveztük őket, akár csak az Anna and the Barbi formációt is, mely volt olyan békebelien naiv, hogy rajtamaradt a hullámhosszon, amire a Sass István zsenialitásával fűszerzett későkádári, békeidős, langyos csendélet filmjei beállítottak minket.

A beatboxos Mc arc pedig megérte volna a belépő harmadát. Akik sokallják a 4900 forintos belépőt, utánaszámolhatnak, hogy egy koncert 2000, egy mozibelépő 1000 Ft körül kezdődik-  itt több koncertet és hat óra mozit kaptál, és ráhangolódhattál. Mert valljuk be, ez az egyetlen hely, ahol rá tudsz hangolódni a reklámokra, hol máshol tudnál? Abban az 5 percben, amit olyan helyen kapsz belőlük, ahol bosszúságként éled meg, mert kedvenc sorozatodat szakajtotta félbe.

A rajongóknál maradva, a tömeg nívója valahol ott ingott meg ( mielőtt meredek zuhanásba fogott) hogy az UPC telefonembere, a reklámszakma Győzikéje, a hazai blokk nyerteseként végezte. Az is feltűnt, hogy a hazai felhozatal enyhén szólva egysíkú, túlteng a telefon és hitelreklámok masszája, néha egy-egy sörreklám is becsúszik, mutatva, hogy mi foglalkoztatja a népet. Egy magát megnevezni nem kívánó, impresszáriót játszó reklámszakember egy rozé és egy PR gyakornok lányka becserkészése között szivargőzzel együtt kipöfögött magából néhány bölcsességet, amit eddig is tudtunk:

-Egyértelműen a bankreklámok húzzák a trendet, lévén innen kapja a legtöbb megrendelést a szakma. Az a kérdés, hogy a megvalósítás igényessége követi- e:

Hát igen, a PakPakPakPakPakPak és a Nyuszómuszó-borzalmak másban sem múltak el  pszichés károsodások nélkül, derül ki a következő mondataiból.

-Miért éppen a bankreklámok?

-A következő években a lakosság rettenetesen el lesz adósítva, ennek a megalapozása folyik most a rengeteg bank-hirdetéssel. A kamatok, THM-ek,  kedvezmények és apróbetűs szigorítások tengerében nincs fogyasztó, aki eligazodna, ezért amikor megelégeli az adatokat, legyint s azt mondja, hagyom hogy az érzelmeim döntsenek.

Az érzelmeknél maradva láttuk ebben a kategóriában a legsúlyosabban könnyfakasztó reklámot, mely bemutatkozó dél-koreai reklámkultúra szentimentális darabja volt: hímes giccsessége ellenére igazi gyöngyszemnek bizonyult az ötlet révén, a néha esetlenül agresszív, harsány, egy kaptafára készülő hazai bankreklámok után: a gazdi által eladott 100 egykori kutyakölyök visszatér, hogy lelkiismeret-furdalásba döntse a gazdát, hogy miért adta el őket ( hitelfelvétel helyett)

A hazai reklámcégek Kenyába is kiküldhetik alkalmazottaikat, onnan is láttunk néhány, nulla dollárból megvalósított ötletet. Hozták a formájukat a brit CGI-monumentumok, a patinás 3D-díszletű őskorszaki sörreklámok, s a nyersen börtönhangulatú Adidas-klipek, de inkább az olcsón is tető alá dobott „ütős” sztorikat emelném ki: ama cseh reklámfilm, melynek most lelövöm a poénját, önironikus kikacsintás a reklámot is kitartó virtuálvilág elfajulásából: apa aszfalthokizni tanítja fiát, mondá neki lőj, amire  a kisfiú géppisztolyt formáz a hokiütőból. A labdára, üvölt  fater, amire a kissrác ráfogja géppisztolyt a labdára. Inzert: KAPCSOLD KI A  TÉVÉT.AMÍG NEM KÉSŐ.

A promóterek plasztik mosolyai elviselhetőbbek voltak  a sípoló siketítésnél, főleg miután egyikkel-másikkal beszélve elszörnyedtünk azon a rabszolgabéren, amit kapnak a munkáért. Térdig gázolva a promóanyagokban és prospektusokban tekintélyes súlyú lexikonok is landoltak a vendégeken, egyik hostessbábunak gőze sem volt arról, hogy mit osztogat, mögötte kellően önbizalomtuningolt tekintetű észosztó instruálta, hogy így meg úgy kellene mosolyognia, ha benn akar maradni a „produkcióban”!

Életem egyik legdrágább szendvicse és tonicja után a VIP szektorban ért az igazi sokkhatás:  A Klónok Támadása kismiska volt a szembezúduló cégesen szőke kirakatbábukhoz képest. Meg is kérdeztem egyik ismerős, kellően belazult tekintetű kréatívot hogy ugyan már mik ezek, és hogyan tudják sorszámozás nélkül megkülönböztetni őket. Mondja, azt nem tudja, egyszer csak ott lettek a cégnél.

Menekülés. Egy művészlelkűbb szektorban kötünk ki. Fotós ismerősöm felvilágosít, hogy az ott a cool halmokban tobzódó tiszacipős, narancsszín gatyás, szívenbökő galléros közül a legbárgyúbb tekintetű, Lajoska ( a név csak illusztráció- ), a kréatív : beesett a reklámfilm forgatására, ahol a stáb már fél napja szenvedett azzal, hogy a nyomorult hamburger hiperközelijét megfelelően bevilágítsa. Lajoska a kréatív lekapván a hambi födelét kiborul: csak négy hagymakarika van benne! Hatnak kellene lennie!-gyorsan hoztak neki hatoshagymakarikás hambit, amiből a kamera ugyanúgy csak kettőt látott, mint a négyesből, de ez Lajoskának már tökéletesen megfelelt.

Beszédbe elegyedtem az alig 20 esztendős Lajoskával, majd csaknem a képébe röhögve, amikor kréatívként mutatkozott be, felvilágosítottam, hogy már Ogilvy* ( a reklámszakma egyik atyja) is arra utasította embereit, hogy ne kreatívnak, hanem figyelemfelkeltőnek nevezzék magukat.

Lajoska válaszkérdése:

-Ki a f**m az az Ogilvy*?

-Az édes anyád vízvezetékszerelője.-fakadt ki hátul fotós kollégám.

            Egyik nőnemű észlénynek végre eszébe jutott, hogy Magyarországon is van leányvállalata az Ogilvy & Mathernek, amikor Lajoska a kréatív mögül egy harminckilós, kockás keretű szemüveges Warhol-öltönyös képződmény, egyik hazai konfekciómárka „brand-designer”-e lebegett elő, és bemutatta nekünk  legújabb  grafikáját,  a zöld négyszögön fekete négyszög-opust, amit egy gimnazista Photoshop-pacsmagoló kb. 2 perc alatt állított volna elő.

-Igen, de a színek!-sipákolt a brand designer.

            Miután látta, nem vagyunk vevők a tehetségére, visszafordult az utántöltés-csapat felé: ostobán belazult, szőnyegközelben gyomként tekergőző, egybegabalyodott kis- és nagyképzősök közé, akikről már most nem lehet eldönteni, melyik a fiú, melyik a lány, hajaj, mi lesz majd, ha a designerünk keze alá kerülnek…

A Centrum

00.17.

Éjfél után a hajógyáriszigeti szórakozóhely-komplexum szívében. Egy darab mediterránság, fehér egyenruhák, fehérarany fuxok. Milliméterre megtervezett tricepszek, plasztikai sebészek, fodrászok kozmetikusok kifogástalan mestermunkái köröskörül.

Honnan kerülnek ki? Csak a baráti körömre tudok hivatkozni, nincs társadalmi osztály, akire a hely ráhúzható lenne. Ami összeköti őket, hogy a hétvége élteti őket. Itt együtt mulat a zöld-budai vállalkozói felsőközép és a proli. A pálvölgyi palotákban pöffeszkedőknek hétről hétre rutin. A  békásmegyeri vagy a csepeli 40 négyzetméteren szorongóknak hétről hétre megújuló kétségbeesett harc. Hogy fenntartsák a látszatát, hogy ők is a felső budai elithez tartoznak.

Minden csaj modell (egyszer szerepelt egy telefonreklámban)  minden srác jól menő vállalkozó (dolgozik napi félórát az apja vállalkozásában).Ez a minimum.

 Ha a rózsaárus lányka testreszabott hazugságot és kompakt személyiségálarcot is árulna, vinnék mint a cukrot.

Mert itt lehet kispályázni. A gépezet nem tűr meg, ha kiderül, hogy helpdeskes vagy gyorséttermi szolga vagy.

Modern Gavallérok

00.28.

-Pedig a nagy többség nem jól szituált II. kerületi vállalkozógyerek. –Vivien aki egy éve szabadult ebből a körből, egy majdnem végzetes  baleset hatására, a következő pult felé mutat:

Kulcsmásolók, folytatja Vivien, azzal kábítják a lányokat, hogy egy cégük van. Hárman szoronganak egy másfél szobás kőbányai lakásban, hogy tudják fizetni a Volvo terepjáró részleteit. Legalábbis amikor egyikükkel jártam, még Volvójuk volt. Kommunisztikus autó és lakásközösségben. Nincsenek terveik, nincs agyuk, nincs jövőképük, lecseng a fiatalságuk, aztán csá. Valahol meg is lehet őket érteni. Nem ítélem el, hogy carpediemeznek.

A következő társaság hasonszőrű. Második kísérőnk, Zsuzsa beismerkedik, és meglepő eredménnyel tér vissza. Rövidesen bevesznek minket, megtudják, hogy újságírók vagyunk, írhatunk róluk, de csak álnéven: meglepően értelmes válaszok születnek, röpködnek a nőgyűlölő frázisok,  a srácok tudatosan csinálják azt, amit.

-Minden héten itt vagyunk. – Péter, 24, raktáros.- Sokan azt hiszik ez a felső tízezer szórakozóhelye, de az itteni babáknak nem az számít, hogy ki vagy, hanem hogy mit mutatsz magadból. Amire rájönnek, hogy nem (teljesen) az enyém a kocsi, már megvolt a kiscica, jöhet a következő. Nincs lelkiismeretfurdalás. Az itteni csajok azt kapják tőlünk, amit megérdemelnek, olyan pasasra vágynak, aki  évi két-három nyaralást, meg Audit a seggük alá. Ha művelt, érzéki pasira  vágynának, színházba és borkóstolóra járnának, de nem azt teszik.

-Nem féltek, hogy híre megy a trükkjeiteknek?

-Ahhoz túl nagy ez a kör– Tamás, 25, junior manager féleségnek nevezi meg magát- Az itteni csajok alávalóak, amelyik belefut egy ilyenbe, mint mi nem figyelmezteti a többit, fussanak bele azok is. Közben leugrunk egypárszor, Siófokra-ideoda, gyorsan elmegy a nyár (sajnos) közben állandóan újak jönnek, töltődik fel a partizók serege újabb korosztályokkal.

-Szerinted miért olyanok az itteni lányok, amilyenek?

-Szerintem, s ez általában a magyar lányokra is igaz: hiába sokkal szebbek a világátlagnál, valami miatt sokkal kevéssé vannak kibékülve önmagukkal. Egy nyugat európai csaj sokkal lazább, egy magyar feszeng, ha nincs benne pia, és látszik, hogy nincs kibékülve az orrával,a mellével,  csípőjével, stb.. S ezt a hiányt minél drágább cuccokkal és pénzesebb pasasokkal akarják kompenzálni.

A magyar lányok önbecsülése a legalacsonyabb

01.23.

Roland ugyanezt erősíti meg. Drága koktéloktól roskadozó pult mellett Pierre Cardinben Doxával s Armani  napszemüveggel felfegyverkezve lazul bele az éjszakába, foghegyről szűrve bölcsességeit. 22 éves, elmondása szerint maga tett szert vagyonára, könnyű az, ha az ember sok könnyűvérű csajt és sok külföldit ismer munkája folytán.

-Alacsony a magyar lányok önbecsülése. Nem tudom miért van így. Minél alacsonyabb annál inkább rávehetőek, hogy ledobják a bugyit, hogy ki tudják fizetni a tandíjukat a divatos főiskolájukon. S ez nem csak magukat áruba bocsátó lányokra igaz. Meg kell csak nézni, kikkel jöttek: sok okos, értelmes csajjal ismerkedtem meg itt, joghallgatók, bölcsészhallgatók, és dobsz egy hátast, amikor meglátod milyen egy sötét paraszt oldalán jött.

Másnap pszichológuskollégám felfújja magát a riport hallatán, és megmondja a frankót: „ a magyar lányok önbecsülése alacsonyabb, mert gyerekkorukban, fiatalkorukban ezerrel fűtötték őket a szüleik, hogy nektek már ilyen olyan jó lesz. Felnőttek, látták, hogy semmi sem jön be, amit ígértek dolgozni kell unalmas helyen nulla pénzért. Ha pocsékak a körülmények, rossz esetben az ember vagy a környezetére mutogat, vagy magában keresi a hibát. A nők hajlamosabbak magukban keresni a hibát, ezért leesik az önbecsülésük, ezzel lélekben bizonytalan gyerekekké válnak és egy erős férfira várnak, aki megmondja helyettük, mi a helyes, s ezt általában egy álmacho tajparasztban találják meg. Ha külső körülményeket okolják, az sem jobb, mert ilyenkor elkezdik a világot gyűlölni, és partnerválasztásnál az a gondolat dominál, hogy fogjunk ki minél pénzesebb bunkót, és húzzuk le annyival, amennyivel csak lehet, ennyit csak megérdemlek, ha már így kicseszett velem az élet.

Hústőzsde

02.11.

De térjünk vissza szombat estére.

Bepofátlankodunk a VIP szektorba, közben Zsuzsa is elmondja történetét:

-Kétszer egymás után nem vettek fel egyetemre, közben elkezdtem modellkedni, hamar bekerültem  a rendszerbe, s a VIP szektorban találtam magam, koktélhegyek és „hófehér utcácskák” világában. Megtetszett a csillogás, minden mindegy volt. Hamar le akartam akasztani egy pasit ebből a rendszerből, hogy fizesse nekem ezt az életet, ami feledtet mindet. A pénzén kívül annyira érdektelen és egyszerű volt szegényem, hogy sokáig a vezetéknevét sem tudtam, csak ATM-nek használtam, de miért ne, amikor ő meg autóalkatrésznek, és dísznek használt.

-Egy éve még rengetegen rámköszöntek – Vivien története hasonló-  most már senki. Sok „barátnőm” volt ezen a helyen. Amikor visszatértem nem érdekelte őket, hogy mi történt velem, hogy élet s halál közül jöttem vissza, elmondták, hogy ki kivel kavar, ki szakított ki jött össze, és így tovább. Most már észre sem vesznek, látod. Úgy választanak párt, hogy mutogatni tudják egymásnak,  ni az enyém modellszerűbb.

Megszűnt  az a nyomasztó érzés, ami akkor kapott el, ha beléptem a barátnőim közé. Folyton azt éreztem, hogy a vesémbe akarnak látni. Az üres picsogás, amit ezek beszélgetésnek hívtak, hamar kezdett az agyamra menni.

Nem tapasztaltam tiszta érzelmeket, vagy akinél igen, az hozzám hasonlóan kihullott a rendszerből. Folyamatosan azt éreztem hogy a pasim ékítménynek, értéknövelő beruházásnak tart, igaz én is annak tartottam őt. Üresfejű  focista volt, de a szép arcú, csodálatos testű, és az összes csaj kapart érte, ami felverte az árát. Lecsaptam rá, amikor láttam, hogy egyre népszerűbb, s dobtam, amikor kezdett zuhanni az értéke, azaz elkezdett pocakosodni és leállt a sporttal.

            Egy kifogástalan pár mellettünk. Mintha Tussaud viaszmúzeumában járnánk.

Amikor ezen a helyen egymásra néz egy fiú és egy lány..- folytatja Vivien- A szexen kívül az jut eszébe, hogy mennyivel nőhet meg az értékem a köreimben ha pénzzel/idővel befektetek ebbe csajba/pasiba? Ha az előzetes becslés pozitív,  a hozamkilátások kecsegtetőek, jöhet az ismerkedés.  Az áru és értékpapírtőzsde után a harmadik börze Budapesten. A dekoratív értéknövelő beruházások hústőzsdéje.

Egymás dekorációi

            03.27.

Egy üres pár mellettünk. Már negyedóra óta nem szóltak egymáshoz. Az este forrongó része elmúlt, a haverok elmentek, nem lehet nekik mutogatni a szilikonbabát, a barátnők leléptek, nem lehet tovább mutogatni a bicepszeket és a tetkókat.

Hajnali négykor meg már gáz egymással telefonokról és hangrendszerekről beszélni.

Hallgatás tovább. Bak a telefonjával játszik, kirakatbábu felteszi a iPodját, és bámul a semmibe.

Kiszámítható jövőjük: unalomba fulladó házasság, kommunikációképtelen-agyatlan utóddal, vagy szakítás és tovább a következő ékítményig.

Addig is maradnak, akik voltak.

Egymás dekorációi…

2006.08.24.

Ozora 2006.

Ha a déva-vízaknai csatát Ozora mellett vívja Bem apó, ezt írta volna Petőfi, aki gyakran megfordult itt színész éveiben. Igazából Dádpusztáról van szó, pontosabban a Dádpusztai katlanról, ahová először ’99-ben gründolt 30 000 fős fesztivál a napfogyatkozás alkalmából. Buborék 2004-ben döntött úgy, hogy újratölti a régi Soulclipse energiáitól lüktető dombjait, így három éve újra dübörög a ritmus és manók, tündérek, indiánok, kannibálok lepik el a helyet.

Darshan  : "Hagyd, hogy a táncod lenyűgözzön"

Este érkeztünk, mindenkinek ajánlom az eltévedést a környező dombokon László Tihanyi Shadowplay thrillertrip albumának hallgatása közben.

A felejthetetlen ízű birkagulyás már rotyogott minden társadalmi kötöttségtől betegesen irtózó exbanánkertész vándor-didgeridoos törzsemény vendéglátóink táborhelyén. Szomszédaink, a belga rasták olyannyira természet gyermekei voltak, hogy a tábor előrehaladtával, ahogy zuhanyzást masszívan mellőző testük átszíneződött a rátelepedő porral, inkább hasonlítottak a fatörzsek humanoid melléknyúlványaira, mint urbanizált emberfiára.

Eljött a nulladik óra, s megszólalt a nagyszínpad kristálytiszta hangzású Meier Sound hangtechnikája a Procyon-frontember Danger vezényletével. A csonttörően dinamikus szett után a sötétebb tónusú killer mélyrétegeibe szálltunk alá a Mesterrel, kinek művei a Para Sense enormózus, megaindusztriál gépezetet formázó hangszobrászata mellett leghatásosabban adják vissza az oroszok kifogyhatatlan erejét: Kindzadza basszusaiban félmillió moszkvai kóbor kutya morgott, s veszett meg, 303-as szőnyegeiben übörgött, überfacsart, széttépett, s jól helyben hagyott volna, ha a reggel nem jön el és nincs témaváltás: Az éjszakai ropogás után a reggelt is végigtáncoló népek a végkimerülés határán lépegettek Phony Orphants finom progressive szettjére, miközben mink a faluból importált töltöttcsirkét majszoltuk.

A chillben Tanu Tuva országának képviselői nyújtottak felejthetetlen zenei élményeket, bár erről stílusosan lemaradtunk, s csak a tábor harmadik napján derült ki, hogy a Tanú Tuvásokkal ülünk egy fészekalj tábortűznél esténként.

"Találd meg az egyensúlyt"

Az első nap a találkozások és nagy egymásra csodálkozások napja volt, a második a féktelen tánc és örömködés jegyében zajlott. Okulva a múlt év monszunesőjéből, ami egy este alatt mosott el boldogot, boldogtalant, a beérkező cimborák és bajtársak a hegyoldalakra felkúszó elővárosokban vertek hadállást. A völgyben-folyóparton kinőtt belváros classic psycampek és halálcsillagok szövétneke, éjjel pedig izgalmas útvesztő feladvány. Napközben szélsőséges píszbe beleszáradt holland rasták sziesztáztak itt ezerrekeszes buszuk árnyékában, és mezítlábas goaleányok és pucér német kisgyerekek frizbiztek a bukolikus csalánzöldben, s fetrengtek le öt óra felé a chillben Soul Surfer live act szettjére. Velük utoljára idén márciusban, a '99-es Ozora Fesztivál testvérén, a törökországi Soulclipse-en találkoztunk.

Kedves, öreg, vasággyalnegyvenkilós, szőrtarisznyás hippi barátunk tűnt elő a homályból, súlytalan testében mintha a főbejárat előtti szalmabábu kelt volna életre, és szél kele volt, mint hold kele szél s a lebegő szalmalak mondá felém:

-Jézus Krisztus volt a legelső hippi. Az apostolokkal együtt sztárok voltak, kiket lányrajongók hada követett.

-Mi a különbség a hatvanas évekbeli hippi lányok és a mostaniak között?-teszi fel az obligát kérdést Don Qijote kollégám.

-Nem mosolyognak. Harminc éve még rám mosolyogtak, húsz év már csak minden második, ma meg már alig-alig mosolyognak vissza rám.

Csütörtökről péntekre

            Csütörtök este tíztől aztán újra dübörögtek a dobok a nagyszínpadon, ismét a féktelen zakatolásé volt a főszerep, amit köszönhettünk Chromosome-nak, Jirzijnek, Derangonak  akik vastagon "ígyelték" a közönséget. És persze Para Haluéknak, akik talán a szcéna külföldön legfelkapottabb magyar nagykövetei, kegyetlen, szakajtó ütemeikkel lassan bejárják az egész világot. Talán nem a véletlen okozta, de a már említett Soulclipse-en stílusosan Para Halu helyett a Para Hulla név került ki az átdolgozott line up-okra.

Ha valaki úgy döntött, átalussza az éjszakát, a péntek reggeli kávé után Silicon Sound minden mással összetéveszthetetlen zenéjébe csöppenhetett. L'Elf hihetetlen jókedvre derítő szetje után a kiírt Andromeda helyett Atoms lépett a színpadra. Kevesebbet is játszott, mert el kellett érnie a repülőgépét, de mindent kárpótolt a finom progressive muzsika! Era pillanatok alatt megtöltötte a fáradt táncteret, Andromeda progressive trance szettje technikailag csúcson volt, először láttunk élőben úgynevezett GypsyMidi - Mocap Midi Controller –technikát, ami felért egy színpadi show-val. Nikos, a karra és a testre szerelhető eszköz segítségével a mozgásával irányíthatta a hangokat. A gépezet túlpörgött, Nikosék 40 perces ráadást húztak a felajzott ezerfejű népnek, kedvesen és zokszó nélkül, így kiérdemelték mindenki szeretetét, élve távozni hagyták őket.

A pénteki chill-fellépő Aes Dana, az Asura és a Sunbeam projectek atyja volt. Ezen a napon a chill ultraelkényeztetett, hiszen hajnalban élvezhettük Desmond Fergusson és Russel Carpenter DJ szettjét, nem is beszélve a Turbopauza trance-electro-pannon-rhytmical-ambient-ethno-deep-bass monumentumáról. D'n'B-től a hetvenes évek slágerein át reggae-ig vagy az acid rockig hallhattunk mindent a többi napon is, kissé a chill helyszín lényege tűnt el azzal, hogy  2nd stage-ként  kezelték.

Kitartóan kerestük a pszichedelik mozit is és a didgeridoo workshopot is, de öt nap kevés volt a fellelésükre. Bár ezen az estén eszembe jutott, hogy táborhelyünkön gyanúsan sok a didgeridoo, lehet hogy a szállásadóink workshop, csak a rendezők elfelejtették közölni velük?!

Tengelyugrás- a nyár zenitje

Szabbát reggelén az izraeli herbazár japán golyócskáival – négy oldschool gyümölcsösrágó méretű süti ötszáz forintért - és ouzoval indítottunk, mindezt a pöttyösrudis reggelizősátor kakaójával fojtottuk le. A németek jamaikai étkezője és az indiai vegaétterem viszont meglepően olcsó volt ahhoz képest, hogy a táborozók több mint fele külföldi volt.

A délelőtt nosztalgikus prog veretéssel telt, sok baráttal találkozván, a felhevülő emberanyagba Bryna, a Hadúrnő szappanbuborékai hoztak enyhülést, és a bajor srác, ki volt oly bőkezű, hogy egy liternél kevesebb vízmunícióval senkit nem támadott hátba. S persze meg kell említeni a rasta óriást, aki egy-egy fordulóval felhozta a hajában a fél patakot.

A mellettünk felvert nyomorúságos sátortanya egyik lakójáról kiderült, hogy Don Qijote cimborám volt barátnője, aki ezek után csak csadorban volt hajlandó mutatkozni előttünk, Don Qijote pedig képe elé tartott bakelittel parodizálta őt ki. Az ex aljas barátnéinak köszönhetően onnantól kezdve a szomszédvár összes szemete nálunk landolt.

Késhegynyi ízelítő a mindent átható szeretetből, spiritből, és a természetvédelemből.

Az utcákon mozgóárusok kínálták portékáikat, az ausztrál srác süteményéből repetáztunk, a két saroknyira lévő farmotoros VW tetején pedig minden reggel sárral bemázolt indián óbégatott Jimmy Hendrixet vagy a Pink Floyd „One of these days” című számára rángott. Szolid, puha, néha baljós deep hullámzott ezen az estén a chillben, ahol szalmabála dombságokban feküdt kedves, öreg, vasággyalnegyvenkilós hippi barátunk, kitöltve egy sovány mélyedést élettelennek tűnő testével, melyen meghullámoztak a zene hangvonulatai békésebbé simítva szakállát szalma-sírjában.

Ezen a hajnalon 05.07. perckor szólalt meg az Axis Flip című himnusz, már hevülten hadonászott a csontos brit a lemezjátszók felett, amikor késve beértünk a katedrálisba. A Man with No Name odatett a reggelnek, eloszlatta a ködöt, s a Teremtés és egyben a nyár utolsó napja teljes fényerejében s nyárközepi díszében ragyogott fel, hogy pörögjön velünk egy utolsót a közelgő vég előtt.

A psygánytábor az égbe megy

Son Kite és a 2000 fős orgazmus

James Monro zseniális, hol pihenős - hol breakbeates, tipikus ebédutáni szettje leperegvén vihar előtt csend telepedett az utolsó óráit élő birodalomra.

A nap elbújt néhány percre, elhallgattak a madarak, ahogy a várva várt végítélet hegedűse felkapaszkodott a DJ pult mögé. Az előbb még csak egy átlagos svéd srác volt a tömegben Sebastian, aki velünk táncolt, most helyet foglalt az Oltárnál Marcus mellett, aki beindította apokaliptikus orgonáit, mire süteményárus ausztrál barátunk felosztotta felebarátai között földi vagyonát- vagyis három kókuszos sütit némi varázsszerrel- s imára szólította fel a körülötte állókat. Az első sorok már vigyázzba álltak.

Olybá tűnt az az elhanyagolható idejű pillanat, amikor beindult a veretés, mint amikor a szikláról leugorva hosszú zuhanás után a test megüti a vízfelszínt, csak itt nem égető fájdalom következett be, hanem egy álom viharos beteljesülése. Mintha egy rég vágyott mozit néznél, s agyvelődnél fogva berántana a film saját belvilágába, saját álomvilágodba. Bizonyára mindenki álmodott gyermekkorában arról, hogy belekerül kedvenc filmjébe kedvenc pajtásaival, és egyenrangú szereplők lesznek kedvenc akcióhőseikkel.

Most ilyen következett be.

A tömeg elszállt. Utolsó emlékem, ahogy Violet-tel az angol vallásfilozófus csajjal közelítünk a hangfalhoz, s hátranézek:

Dübörgött a tömeg, sikoltott a hegedű, habozva csapott fel az ár a patakból. Az indián sárral mázolva rohant be a tömegbe, s jelölte meg kézjegyével áldozatait, majd Őelőttük kötött ki, s lányokat kapva a nyakába felajánlotta őket  Nekik…

A cikk és írójának öntudata itt megszakad.