Ozora 2006.
Ha a déva-vízaknai csatát Ozora mellett vívja Bem apó, ezt írta volna Petőfi, aki gyakran megfordult itt színész éveiben. Igazából Dádpusztáról van szó, pontosabban a Dádpusztai katlanról, ahová először ’99-ben gründolt 30 000 fős fesztivál a napfogyatkozás alkalmából. Buborék 2004-ben döntött úgy, hogy újratölti a régi Soulclipse energiáitól lüktető dombjait, így három éve újra dübörög a ritmus és manók, tündérek, indiánok, kannibálok lepik el a helyet.
Darshan : "Hagyd, hogy a táncod lenyűgözzön"
Este érkeztünk, mindenkinek ajánlom az eltévedést a környező dombokon László Tihanyi Shadowplay thrillertrip albumának hallgatása közben.
A felejthetetlen ízű birkagulyás már rotyogott minden társadalmi kötöttségtől betegesen irtózó exbanánkertész vándor-didgeridoos törzsemény vendéglátóink táborhelyén. Szomszédaink, a belga rasták olyannyira természet gyermekei voltak, hogy a tábor előrehaladtával, ahogy zuhanyzást masszívan mellőző testük átszíneződött a rátelepedő porral, inkább hasonlítottak a fatörzsek humanoid melléknyúlványaira, mint urbanizált emberfiára.
Eljött a nulladik óra, s megszólalt a nagyszínpad kristálytiszta hangzású Meier Sound hangtechnikája a Procyon-frontember Danger vezényletével. A csonttörően dinamikus szett után a sötétebb tónusú killer mélyrétegeibe szálltunk alá a Mesterrel, kinek művei a Para Sense enormózus, megaindusztriál gépezetet formázó hangszobrászata mellett leghatásosabban adják vissza az oroszok kifogyhatatlan erejét: Kindzadza basszusaiban félmillió moszkvai kóbor kutya morgott, s veszett meg, 303-as szőnyegeiben übörgött, überfacsart, széttépett, s jól helyben hagyott volna, ha a reggel nem jön el és nincs témaváltás: Az éjszakai ropogás után a reggelt is végigtáncoló népek a végkimerülés határán lépegettek Phony Orphants finom progressive szettjére, miközben mink a faluból importált töltöttcsirkét majszoltuk.
A chillben Tanu Tuva országának képviselői nyújtottak felejthetetlen zenei élményeket, bár erről stílusosan lemaradtunk, s csak a tábor harmadik napján derült ki, hogy a Tanú Tuvásokkal ülünk egy fészekalj tábortűznél esténként.
"Találd meg az egyensúlyt"
Az első nap a találkozások és nagy egymásra csodálkozások napja volt, a második a féktelen tánc és örömködés jegyében zajlott. Okulva a múlt év monszunesőjéből, ami egy este alatt mosott el boldogot, boldogtalant, a beérkező cimborák és bajtársak a hegyoldalakra felkúszó elővárosokban vertek hadállást. A völgyben-folyóparton kinőtt belváros classic psycampek és halálcsillagok szövétneke, éjjel pedig izgalmas útvesztő feladvány. Napközben szélsőséges píszbe beleszáradt holland rasták sziesztáztak itt ezerrekeszes buszuk árnyékában, és mezítlábas goaleányok és pucér német kisgyerekek frizbiztek a bukolikus csalánzöldben, s fetrengtek le öt óra felé a chillben Soul Surfer live act szettjére. Velük utoljára idén márciusban, a '99-es Ozora Fesztivál testvérén, a törökországi Soulclipse-en találkoztunk.
Kedves, öreg, vasággyalnegyvenkilós, szőrtarisznyás hippi barátunk tűnt elő a homályból, súlytalan testében mintha a főbejárat előtti szalmabábu kelt volna életre, és szél kele volt, mint hold kele szél s a lebegő szalmalak mondá felém:
-Jézus Krisztus volt a legelső hippi. Az apostolokkal együtt sztárok voltak, kiket lányrajongók hada követett.
-Mi a különbség a hatvanas évekbeli hippi lányok és a mostaniak között?-teszi fel az obligát kérdést Don Qijote kollégám.
-Nem mosolyognak. Harminc éve még rám mosolyogtak, húsz év már csak minden második, ma meg már alig-alig mosolyognak vissza rám.
Csütörtökről péntekre
Csütörtök este tíztől aztán újra dübörögtek a dobok a nagyszínpadon, ismét a féktelen zakatolásé volt a főszerep, amit köszönhettünk Chromosome-nak, Jirzijnek, Derangonak akik vastagon "ígyelték" a közönséget. És persze Para Haluéknak, akik talán a szcéna külföldön legfelkapottabb magyar nagykövetei, kegyetlen, szakajtó ütemeikkel lassan bejárják az egész világot. Talán nem a véletlen okozta, de a már említett Soulclipse-en stílusosan Para Halu helyett a Para Hulla név került ki az átdolgozott line up-okra.
Ha valaki úgy döntött, átalussza az éjszakát, a péntek reggeli kávé után Silicon Sound minden mással összetéveszthetetlen zenéjébe csöppenhetett. L'Elf hihetetlen jókedvre derítő szetje után a kiírt Andromeda helyett Atoms lépett a színpadra. Kevesebbet is játszott, mert el kellett érnie a repülőgépét, de mindent kárpótolt a finom progressive muzsika! Era pillanatok alatt megtöltötte a fáradt táncteret, Andromeda progressive trance szettje technikailag csúcson volt, először láttunk élőben úgynevezett GypsyMidi - Mocap Midi Controller –technikát, ami felért egy színpadi show-val. Nikos, a karra és a testre szerelhető eszköz segítségével a mozgásával irányíthatta a hangokat. A gépezet túlpörgött, Nikosék 40 perces ráadást húztak a felajzott ezerfejű népnek, kedvesen és zokszó nélkül, így kiérdemelték mindenki szeretetét, élve távozni hagyták őket.
A pénteki chill-fellépő Aes Dana, az Asura és a Sunbeam projectek atyja volt. Ezen a napon a chill ultraelkényeztetett, hiszen hajnalban élvezhettük Desmond Fergusson és Russel Carpenter DJ szettjét, nem is beszélve a Turbopauza trance-electro-pannon-rhytmical-ambient-ethno-deep-bass monumentumáról. D'n'B-től a hetvenes évek slágerein át reggae-ig vagy az acid rockig hallhattunk mindent a többi napon is, kissé a chill helyszín lényege tűnt el azzal, hogy 2nd stage-ként kezelték.
Kitartóan kerestük a pszichedelik mozit is és a didgeridoo workshopot is, de öt nap kevés volt a fellelésükre. Bár ezen az estén eszembe jutott, hogy táborhelyünkön gyanúsan sok a didgeridoo, lehet hogy a szállásadóink workshop, csak a rendezők elfelejtették közölni velük?!
Tengelyugrás- a nyár zenitje
Szabbát reggelén az izraeli herbazár japán golyócskáival – négy oldschool gyümölcsösrágó méretű süti ötszáz forintért - és ouzoval indítottunk, mindezt a pöttyösrudis reggelizősátor kakaójával fojtottuk le. A németek jamaikai étkezője és az indiai vegaétterem viszont meglepően olcsó volt ahhoz képest, hogy a táborozók több mint fele külföldi volt.
A délelőtt nosztalgikus prog veretéssel telt, sok baráttal találkozván, a felhevülő emberanyagba Bryna, a Hadúrnő szappanbuborékai hoztak enyhülést, és a bajor srác, ki volt oly bőkezű, hogy egy liternél kevesebb vízmunícióval senkit nem támadott hátba. S persze meg kell említeni a rasta óriást, aki egy-egy fordulóval felhozta a hajában a fél patakot.
A mellettünk felvert nyomorúságos sátortanya egyik lakójáról kiderült, hogy Don Qijote cimborám volt barátnője, aki ezek után csak csadorban volt hajlandó mutatkozni előttünk, Don Qijote pedig képe elé tartott bakelittel parodizálta őt ki. Az ex aljas barátnéinak köszönhetően onnantól kezdve a szomszédvár összes szemete nálunk landolt.
Késhegynyi ízelítő a mindent átható szeretetből, spiritből, és a természetvédelemből.
Az utcákon mozgóárusok kínálták portékáikat, az ausztrál srác süteményéből repetáztunk, a két saroknyira lévő farmotoros VW tetején pedig minden reggel sárral bemázolt indián óbégatott Jimmy Hendrixet vagy a Pink Floyd „One of these days” című számára rángott. Szolid, puha, néha baljós deep hullámzott ezen az estén a chillben, ahol szalmabála dombságokban feküdt kedves, öreg, vasággyalnegyvenkilós hippi barátunk, kitöltve egy sovány mélyedést élettelennek tűnő testével, melyen meghullámoztak a zene hangvonulatai békésebbé simítva szakállát szalma-sírjában.
Ezen a hajnalon 05.07. perckor szólalt meg az Axis Flip című himnusz, már hevülten hadonászott a csontos brit a lemezjátszók felett, amikor késve beértünk a katedrálisba. A Man with No Name odatett a reggelnek, eloszlatta a ködöt, s a Teremtés és egyben a nyár utolsó napja teljes fényerejében s nyárközepi díszében ragyogott fel, hogy pörögjön velünk egy utolsót a közelgő vég előtt.
A psygánytábor az égbe megy
Son Kite és a 2000 fős orgazmus
James Monro zseniális, hol pihenős - hol breakbeates, tipikus ebédutáni szettje leperegvén vihar előtt csend telepedett az utolsó óráit élő birodalomra.
A nap elbújt néhány percre, elhallgattak a madarak, ahogy a várva várt végítélet hegedűse felkapaszkodott a DJ pult mögé. Az előbb még csak egy átlagos svéd srác volt a tömegben Sebastian, aki velünk táncolt, most helyet foglalt az Oltárnál Marcus mellett, aki beindította apokaliptikus orgonáit, mire süteményárus ausztrál barátunk felosztotta felebarátai között földi vagyonát- vagyis három kókuszos sütit némi varázsszerrel- s imára szólította fel a körülötte állókat. Az első sorok már vigyázzba álltak.
Olybá tűnt az az elhanyagolható idejű pillanat, amikor beindult a veretés, mint amikor a szikláról leugorva hosszú zuhanás után a test megüti a vízfelszínt, csak itt nem égető fájdalom következett be, hanem egy álom viharos beteljesülése. Mintha egy rég vágyott mozit néznél, s agyvelődnél fogva berántana a film saját belvilágába, saját álomvilágodba. Bizonyára mindenki álmodott gyermekkorában arról, hogy belekerül kedvenc filmjébe kedvenc pajtásaival, és egyenrangú szereplők lesznek kedvenc akcióhőseikkel.
Most ilyen következett be.
A tömeg elszállt. Utolsó emlékem, ahogy Violet-tel az angol vallásfilozófus csajjal közelítünk a hangfalhoz, s hátranézek:
Dübörgött a tömeg, sikoltott a hegedű, habozva csapott fel az ár a patakból. Az indián sárral mázolva rohant be a tömegbe, s jelölte meg kézjegyével áldozatait, majd Őelőttük kötött ki, s lányokat kapva a nyakába felajánlotta őket Nekik…
A cikk és írójának öntudata itt megszakad.
