A sokkoló képsorral kezdeném, amikor Amir apja,( a volt egyetemi tanár) és Taheri, jövendő komája ( a volt tábornok) szőnyeget árul a californiai ócskapiacon. 1990-es évek közepén vagyunk, ekkorra aki tehette, és engedték elmenekült az egykoron virágzó Afganisztánból. Amir édesapja, mintha katedrára készülne, vasalt ingben, nyakkendőben kezeli a benzinkutat, Taheri tábornok pedig, mintha a katonai díszszemle dísztribünjének mellvédjén feszítene, olyan méltósággal lép a szőnyegárus stand mögé.
És nyomják hajnaltól késő estig:
Amir emígyen örökíti meg őket:
„Kabul szultánjai,
Most nagy csarnokokban szőnyeget árultak,
Erős teákat ittak és holdfénynél kártyáztak,
Kabul szultánjai”
És akkor erre mond az ember egy b…meget.
És bele gondol, hogy micsoda tartás van az olyan népben, amelyik 40 -50 évesen képes új életet kezdeni ,a nulláról, idegen földön. Akik odahaza nem földtúrók, hanem értelmiségiek és magas rangú tisztek, de mégis felemelik a súrolókefét és a benzinpisztolyt és kezdik előlről. És belegondolni is szürrealisztikus, hogy mi lesz, amikor Magyarországról kelnek útra azok, akik idehaza magukat a legjobb agynak tartják, mert már nem bírják a változtathatatlanság diktatúráját idehaza.
És odakinn lesz e erejük újra kezdeni, vagy csak megint okolni tudják az ottani rendszert? Érdemes lenne végig olvasni az emigrációs magyar fórumokat, mindenhol van egy –két nagyokos, aki azt hangoztatja, hogy „ő azért nem kap munkát, mert a többi magyar nem segít nekik. És ti sem reménykedjetek, hogy kaptok.”
Ja és még az összetartásról:
A pastuk és a hazarák, akik hosszú éveken át acsarkodtak egymásra Afganisztánban. A film vége felé, amikor Amid örökbe fogadja Hasszan fiát, a nyakas, vaskonzervatív apósa szóvá teszi: „nem azért fiam, de ez egy hazara fiú.” Amid végre sarkára áll, és így szól: „ Itt nincs hazara és nincs pastu, apámuram. Afgán van.”
Szóval így folytassátok külföldön is a kettéosztott ország tudatvírust. Akkor nagyon jó úton vagytok, hogy beteljesítsétek a turáni átkot.
Amely csak azon hat, aki hisz benne.
S sajnos legtöbbször a legintelligensebb emberek panaszkodnak legsűrűbben, hogy a magyar nem összetartó, ahelyett hogy tennének valamit, ami az összetartásra okot ad. Sokkoló egy most íródó regény kezdő sora: 2030 után játszódik, valahol Európában:
„Akármelyik szállodába lépj be Európában, ugyanaz a koszos szolga mossa tányérodat s veti ágyadat. Gyűlöli magát, és gyűlöli honfitársát. Úgy hívják magyar s valaha neki is volt országa.”
Szóval ide juttathat a féktelen öngyűlölet, amit felülről akarnak a magyarok tudatába csempészni. A Nárai Tamás divattervezővel készült index-interjúban elhangzott meghatározás jut eszembe:
„Ennek az országnak minden lehetősége megvolt arra, hogy kincsesbánya legyen. Végigdolgoztam az egész világot, de még olyan helyen nem jártam, ahol ne dolgozna magyar ember, még a Radio City Hallban is találkoztam magyarral. Az országunkban eszméletlen szellemi nívó volt, és abból már csak a sunyiságnak és a kajlaságnak a kicsontozott változata maradt meg. Ahhoz, hogy okos légy, csavaros eszűnek is kell lenned, de ma már csak a sunyi csavar maradt. Döbbenetes deformitás”.
(Index, 2007. 10. 16.)
Még nem késő változtatni.
Két út van előttünk: tovább osztódunk és elfogadjuk a tudatvírust, amit a fejünkbe csempésznek, és tovább gyűlölködünk a rajtunk eluralkodott megszállók parancsára, és egy-két generáció alatt eltűnünk.
Vagy beteljesítjük azt, ami mindig is feladatunk volt: külföldre megyünk, együtt maradunk, tehetségünk és kreativitásunk folytán beépülünk, vagyont szerzünk, hogy aztán tömegesen visszajöjjünk és megalapítsuk a szabad országunkat.
A kommentekben egyfajta ember válaszaiból nem kérünk: azokéból a nagyokosokéból, akik másfél oldalon keresztül taglalják, hogy miért nem sikerülhet. Az ilyen emberek, ha ennyi fölös energiájuk van, inkább menjenek s cselekedjenek valami jót. Mindegy, hogy hol és kivel.
