A munkád szabaddá tesz, hogy egy perc szabadidődben arra költsd pénzed, amire akarod.
Amit elsődlegesen állítanak elő, mindegy, hogy autósampon, kompakt hitel-biztosítás, vagy energiaital, mellékes. A két melléktermék a fontos: Az elmagányosított emberek. És az időhiány. Az előbbit individualizmusod dicső erényének állítják be. Az utóbbit következményének azon ténynek, hogy Fontos vagy a Cég számára. Roppant fontos. Ezzel szemben az a nap mint nap ismételgetett frázis, hogy egyúttal pótolható is vagy, elvesztheted az állásod, buján összezavar.
Még mindig nemzetállami dimenzióban fenyegető fasizmus rémképét rettegik, akik rettegik, de a fasizmus már rég egy másik dimenzióban terjed, és jut totális uralomra, amikor a mindent magába olvasztó mammutvállalatok egyenruhába öltöztetik kaptár-lyukakba parancsolt alattvalóikat. Amikor felsejlenek a nürnbergi tömeggyűlések végtelen mértani kopárságai a rideg funkcionalista irodaháztömbökben és a belterek dísztelen cubus irodaboxaiban, akkor ünnepeljük az Új Rendet az új embertípussal, amelyet régi típusú fasizmustól eltérően nem a kollektív és egy célra fókuszált gyűlölet, hanem a kollektív, és szétszórt félelem felkorbácsolásával csalogattak be a Falanszterekbe.
A managerpiramis csúcsán és kevéssel lejjebb…
A reklámokban a squashpálya, a sushi-bár és az embertelen üvegtömbök között rohangálók, a penthouse-okkal megkoszorúzott lakótömbök és a tükörkalickák között meneteltetett juppik csak nevükben polgárok, valójában proletárok, akiknek nincs több szabadidejük, mint Marx vagy Lassalle idejében, ami van azt is elveszik maguktól kényszerből megvásárolt tárgyaikkal, státusszimbólum bútoraikkal, drága öltönyeikkel, melyben nem lehet „akárhová” beülni, autóikkal, melyek néha a csúcsforgalomban való veszteglést nyújtják meg. Ingatlanjuk vagy bérlet, vagy még a banké, egészségi állapotuk, közérzetük éppen nem alultáplált, hanem mesterséges depressziót termelő mérgekkel túlhizlalt, és a depressziót megváltó csodaszerekkel túltáplált; telített a Földet behálózó gyógyszerkonglomerátumok szintetikumaival…
Ők azok, akik nem a munkájukat, hanem az idejüket adják a fizetésért cserébe. A dolgozó munkaerejének kizsákmányolásánál mára nagyobb üzlet a szabadidejének kizsákmányolása – végtelenített meetingekkel, értelmetlen túlóráztatással, céges bulikkal és hétvégi tréningekkel. És kíméletlenül kontrol alatt tartott „kvázi” szabadidővel - mert ez adja a túlpörgetett fogyasztás zálogát.
Aki dolgozott managerként, tudja, hogy a projektszellemű rendszer hullámmozgását a kilenctől hétig-nyolcig tartó megfeszített, és renyhébb időszakok váltakozása jellemzi. Utóbbi periódust a végnélküli kávézások, kiapadhatatlan és kicsinyes munkahelyi pletykák, idióta videók emailen való küldözgetése, összefoglalva az időpazarlás magas művészete jellemzi- szánalmas, pótcselekvései azon kevés szabadságfok-birodalomnak, melyet az iroda falai közé zárt fehérgalléros még megtehet, anélkül, hogy kirúgástól kellene rettegnie. A projektidőszakon túl a manageri réteg felduzzadhat, pusztán a bürokrácia weberi értelemben vett, önfenntartó-létigazoló voltából is: manageri réteg saját maga felé és fel-lefelé való önigazolása, hogy hasznos munkát végeznek, a végtelen riportolás, riportolásra és riportolvasásra való kényszerítés, a beosztottak ellenőrizgetése és az e-mailezés lesz. Ennek az önigazolós játéknak az átlagban a két-három évente felbukkanó, átvilágító, hatékonyság-ellenőrző vizsgálat vet véget, ilyenkor kirúgják a menedzsergárda felét, amely aztán egy olyan céghez vándorol át, ahol most van a felpumpálódós időszak. A multicégek legalább fele mindig az öncélú felpumpálódás stádiumában van, hiszen nincs annyi külső ellenőrző apparátus a világon, amennyi az egész masszát átláthatná.
Amit a rendszer maga után hagy: rengeteg agyondolgoztatott vagy idejétől megfosztott- pótcselekvésre kényszerített ember, lassan testi betegséggé súlyosbodó túlhajszoltság, illetve értéktelenség-érzés.
A képmutató önigazolás-versenyt nincs, ami leállítsa; milliók melegítik a bőrszékeket, minigolfoznak, olvasgatnak pornószájtokat az irodában, és emaileznek hülyeségeket kollegáiknak, több tízmillió ember megy haza pár percre látni a párját és a gyerekeit azzal a tudattal, hogy ma is megúszta anélkül, hogy észrevették volna, hogy nem csinált semmit.
De még ez lenne a kisebbik rossz.
A nagyobbik az, hogy ez a hol agyonhajszolt, hol semmittevő-, stresszben élő felső menedzserréteg maga is retteg, és csak az alatta lévő tíz és százmilliós rétegek rettegésben tartásával tudja elfedni saját haszontalanságát. Felesleges feladatokat kreál a fehérgalléros beosztott számára, végtelen riportolásra, formalitásra kényszeríti, hogy kitöltse az idejét, hogy igazolja a túlóráját.
Mindez, anélkül, hogy világméretű összeesküvést gyanítanánk mögötte, kimondhatatlanul kedvező egy olyan rendszernek, amelynek álma az a fogyasztó, akinek nincs ideje átgondolni, mit tesz a bevásárlókosarába, az a fogyasztó, aki elveszett szabadidejét mértéktelen fogyasztással kompenzálja.
Az egyéniségtől való megfosztás
A felhőkarcolók között röpködő saleses Pat Bateman-ek és kiskosztümbe préselt píárnőcskék ugyanazt a funkciót töltik be, mint anno a pártplakátokon az erőtől kicsattanó kohómunkás szergejek és traktoros natasák, vagy a mengelei laborokban kitenyésztésre megálmodott új germán faj szőkeségei.
Elhitetik egy réteggel, hogy akkor s csak akkor lesz boldog, ha közéjük tartozik…
Egy olyan uniformizált tömeg az ideális társadalomképük, ahol az ember egyre kevésbé érzi, hogy önmaga, miközben hallja az önmegvalósítás eszményét az ordító reklámokból. De mit tehetne? Elmélyültebb hobbikra nincs idő, mert próbálj hegedülni/tűzzománcozni/írszteppelni/chikungozni az irodában, ahol időd többségében tartózkodsz, próbálj önmagad lenni egy olyan közösségben, ahol mindenki inkább beolvadni akar. Próbálj Önmagad lenni a másfélszer két négyzetméteren. Próbálj Önmagad lenni a félórás ebédszünetben, az öt perc cigiszünetben, ahol már akkor is kinéznek, ha nem gyújtasz rá velük.
Próbálj jógázni, breaktáncolni vagy Kunderát olvasni amíg ők cigiznek és az esti sorozatról beszélgetnek.
Te leszel az első, aki a keringő belpletykák címlapjára kerül.
Az önbecsülés letaglózásának további eszköze toronymagasra gerjeszteni az ideálokat. Cosmo-makettekkel és kockahasakkal, ami csak nem akar sikerülni, amíg a vállalati és gyorséttermi hizlaldákban eszel. És karriertörténetekkel. Naponta osztódó sikerkönyvekkel, arról, hogyan valósítottam meg önmagam. Az ilyen könyveket a lehasznált titkárnők és elcsigázott telesales fiúk megveszik, azt gondolva ezzel, hogy vettek egy darabka önmegvalósítást, aztán minden marad a régiben. Elnyújtott poszt-egyetemi évek szemellenzős álomvilágával vagy önmegközelítő tanfolyamokkal: minden sarkon új nyelv- fotós-, divattervező- vagy rajziskola nyitja meg kapuit a hervadó titkárnők, pocakosodó banki asszisztensek számára, akik megvásárolhatják annak az érzését, hogy még van lehetőségük megvalósítani magukat ebben az életben.
Mindenki tolonghat Maslow piramisának csúcsán, aki megfizeti a tolongás illúzióját.
Nem könnyű, ugye? Akkor próbálj akkor önmagad lenni, amikor kívül vagy rendszeren. Abban a tíz percben mire marad időd a fogyasztáson kívül?
A társaság elvétele
"Mert a túlélés nem élet.A túlélő , mire középkorú lesz, elfárad, és gyakran megkapja a címkét: depressziós.Mivel nem tudja , hogyan lehetne hiteles, és nem mer felhagyni azzal a szokásával, hogy mindig mindenkinek a kedvében akar járni, viszont felbőszíti az, hogy elmegy mellette az élet, a túlélőnek végülis egyetlen utolsó vágya marad a létezés szabadesésének végtelen ürességében: a halál utáni vágy: Eldobni a vesztő lapokat, kiszállni a játékból, titokban talán reménykedni egy új leosztásban, újrakezdésben.Él a titkos vágy: megpihenni...."
Feldmár András: Apró részletekben
A régi társaságok, egyetemi körök gyors erodálódása, hacsak nem tartja más össze- közös sport, tánc, szabadidő,- a diplomaosztó után megindul, kivált ha minden embert más multi kebelez be. Tehát új társaságra vágysz, amit jóságos céged készen kínál neked kompakt barátok személyében, csapatépítő tréningekbe, céges bulikba burkolva, ahol, ha nem jelensz meg, kíméletlenül kibeszélnek. A félelmed mozgat itt is, mert a társaság lehet középszerű, lehet unalmas is, de maradsz, mert a valahová tartozás akolmelege garantált, s észrevétlenül középszerűvé válsz magad is. Az előregyártott barátok addig barátok, amíg a virtuális ranglétra kvázi azonos szintjén vagy velük. Ha alá kerülsz, lenéz, ha fölé, irigyel, de nem mondja a szemedbe. Persze szemet hunyhatsz felette, nézzen csak le, én másban jobb vagyok. De itt senkit sem érdekel a más, hiszen a céges bulikon mindig ugyanaz van. Ugyanazok a koktélok és ugyanazok a karaoke számok. Ugyanazok a jófejek.
A modern Gregor Samsának, miután belefásult mindennapjaiba, amelyek lenyomták önbecsülését, kevés esélye marad, hogy kitörjön, és érdekesebb, tartalmasabb emberi kapcsolatokra tegyen szert a lélekölő robot, a dugóban való veszteglés és a kimerült alvás között.
Arra meg még kevesebb az esélye, hogy tartalmas párkapcsolatra tegyen szert. Az ingerszegény helyeken kávéfőző-fénymásoló, de ugyanakkor Cosmo-magasságokban lebegő elvárási szintű titkárnők jóképű-diplomás-kreatívmunkátvégző-harmincas-latintáncos-budailakásos férfiakról álmodott vágyai segélykiáltások a semmibe, mert az ilyen férfiak nem őket fogják választani, hanem azokat FHM-magasságokban lebegő médianőcskéket, akik a pedig a boldogtalan, egybites programozók címlaplány-álmaiban szerepelnek. Vajon miért van az, hogy a „minden magyar csaj…”, és a „minden magyar pasi …”, kezdetű klisék általában mindig az ilyen szánnivaló életet élők szájából hangzanak el?
Ennél a fejezetnél a leghangsúlyosabb a faktor, hogy az egyén maga felelős íztelen nyomoráért, és ezzel meg is követném a multicégeket egy kissé: nem csak a reklámplakátokon ordító eszmeiség a felelős azért, hogy két nagyon széles, egyre bővülő réteg marad szingli, mert nem fogja fel, hogy mindenki olyan társat kap az élettől, amilyet pillanatnyilag megérdemel. Mindenkinek vannak olyan irigyelt ismerősei, akik önmegvalósító életet élnek, és hasonlóan izgalmas és tartalmas kapcsolatokra is találnak. Ők azok, akikre nem irigykedni kellene, hanem eltanulni tőlük titkukat. Sok tanítványuk lenne azok soraiból, akik benyomorítják félelem- és médiadiktálta elvárások formálta létüket egy egydimenziós unalmas vegetálásba, aztán a világot/társait/aktuális párjaikat okolják, és sajnálni való passiójátékká nagyítózzák saját rabszolgaságukat.
A műmártíromságból munkamániássá lett, másra mutogató, gyűlölködő budapesti szingli.
A mi igazi evolúciós zsákutcánk.
Az örök időrablók
Az Időrablók, akiket Michael Ende felnőttmeséjében még szigorú, aktatáskás, szürke emberkékként jelenített meg, ma már nem személyesíthetőek meg a multik decens-öltönyös menedzsereiben, mert egyoldalú lenne a vád: mindannyian azért tolongunk, hogy Időrablókká válhassunk. Ugyanolyan hiú ábránd arra várni, hogy mindenki egyszerre mondjon rá nemet, mint ahogy arra várni, hogy majd egy dús szakállú öko-neoanarchoszindikalista vagy nemzeti radikális prédikátor varázsütésére több millió ember dönt úgy, hogy a négyórás munkaidőt választja, inkább biciklivel jár, maga főzi lekvárát, és süti kenyerét, lemond a playstationokról, és a második autóról.
Bár bebizonyított, hogy a távmunka bevezetése is jókora költségcsökkenéssel járna a multi számára, ezzel épp attól fosztaná meg magát, ami számára a legfontosabb: saját melléktermékétől: a magányos és időhiányos fogyasztótól. Az ő rémálma a szabad agyú fogyasztó, aki napközben netezik, főz, gyerekekkel foglalkozik, ugrókötelezik, barátokkal cseverész… aki jól érzi magát, anélkül, hogy fogyasztana.
Amikor a bruttó 12 órás munkanap ( Munkába indulás, rákészülés, gyerekek iskolába szállítása, utazás), amire egy átlag elővárosi család kényszerül, jelentősen leegyszerűsödne és a pótcselekvésekkel kitöltött 8 óra helyett 4 óra alatt elvégezhető csupasz munka maradna, homlokára csapna sok libertus, hogy rengeteg tevékenység van, amit pénz nélkül is művelhet. Futni vagy sportolni frissítőbb, mint a legkiadósabb plázatúra. Ha többet beszélget, nem lesz többet szüksége a százezrekért vett LCD óriásképernyőre, és kevesebb sorozatot néz, ha jobban megismeri nyolc-tíz barátját.
Így talán megjósolható, hogy a tömeges távmunka csak akkor fog megvalósulni, amikor már minden otthonban bútordarab lesz a kis-, nagy- és mégnagyobb főnök az akkor már mindenható jövendő telekép képernyőjén…
